Olyan vagyok sokszor, mint aki furcsa sebet hordoz magán s sajnálkozva könnyezik, mely ha szitok-szót, vagy sértést tűr s szenved – akkor is sajog s fáj. Félelmeim rámeső részét úgy viselem e kettőzött időben, örökös zsibongó kavargás között s ember-dáridók Janus-arcú párdordulásaiban.
Másképp örökké aggodalmas, s nyughatatlan szívem, ha lesem jószerivel még gyermek kismamák felelőtlenséget közöny-módra gügyögve, szeretetet-esdő kisdedek inkubátorokba szorultak. Elmém bolyongó s kétségbeesett vásznán föltárulni látszik az Orwelli közelkép: emberi roncsok egymáson egyetlen eszme, gondolat érdekében, érdek szerint átgázolnak.
Agyamat más bosszú-hozó gomoly-felhő szállta meg. Megváltó lehetőségeket vajon e mostani érdekek szerint berendezkedett világon ki kapja? Ki szoknyapecér, vagy hímpillér kiszolgálója alattomos kiskirályok táborának, hetvenkedő vigéceknek! – Álmom s ébrenlétem soványka határán érzek ilyen infarktusos kiszolgáltatottságot – sebezhetőségnél hevesebben s izzón gyötrő tanácstalanságot ha önéletrajzomat foglárrendű HR-alkalmazottak visszadobják – még jobban növekszik a ketyeg kopogó szívemben némán gyilkoló, időzített atombombám.
Ugró lehetőségeket kellene szippantani; megtalálható szerelem szent gyönyörét a robotziált szolgaság járom-bilincseiben, emberi gonoszságok ön célú köpönyegforgatások tűrhetetlen süllyedésében. Számat sokszor némaságra kárhoztatja önző erkölcsiségem – sokszor inkább bánom alamuszi félelmeim. Bárcsak itt lennél mellettem Angyalom, s mint szorongó kisgyermeket elringatnád halandó életem feje felől meggyökeresedett félelmeim!