Anya
Anyám mindig eltette az újat,
“a szebb időkre”, mondta.
Most kezembe akadt az ódivat…
talán elrontotta.
Sosem hordta,
szép lett volna benne…
akkor elfeledte, hogy ifjú…
hiú sosem volt,
nem volt rajta kence,
nem volt modellalkat,
ránc nem érdekelte.
Csak lehunyt szemmel látom,
haját hogy viselte,
ha vállára omlott
lágyan puha selyme…
Szigorún rövid,
dauerolt a képeken.
Másképp kendőbe kötötte
rakoncátlan tincseit,
túlnőtt gondokkal együtt rejtegette.
Becsülte lelke gyöngyeit,
mely nem bírt nagy vagyonnal,
a summás évekből
nem számolt haszonnal.
Megélte mind az esti meséket,
szerénység, egyszerű élet,
az a csendszerető stílus,
bár dühében üvöltött
apámra egy pohár bor miatt,
mert szerinte annyi volt.
Ó, nem bánta, ő csak dalolt neki.
Tudta, ha ígér, másnap megszegi.
Elmondta sokszor,
tudom, hogy szerette.
Tudom, anyám is,
de elnézett felette.
Oly rózsa volt szíve,
mely nehezen nyílik,
amit befogadott,
ott maradt a sírig.
Mindent elmondanak az utolsó sorok. Szerény Anya aki ” Becsülte lelke gyöngyeit”
Nagyon szép!
Szeretettel gratulálok!
Marica
Ha ki kellene emelni a versből egy részt, én is ezt a befejezést választanám. Könnyeket csal az olvasó szemébe…. A nehéz élet tanította a spórolásra a régieket, nem lehet ezt nekik felróni. Gratulálok a szép íráshoz! Szeretettel: Éva
“Oly rózsa volt szíve,
mely nehezen nyílik,
amit befogadott,
ott maradt a sírig.”
Tetszéssel olvastam visszaemlékezéseid.
Szeretettel: Rita💐