Azt nem tudom…
Azt nem tudom, hogyan kell szépet írni,
pedig vívódok eleget, ne kelljen sírni,
mert aki nyíltan üzen, az nagy felelősség,
lírát érinteni mindig nagy kísértés.
Olvasni lehet szenvedélyes szerelemről,
szívet, lelket rengető szonettekről,
bennem a megfelelés vágya sosem volt,
csak bántott, ha emberekből bánat szólt.
Bennem rezdül fájdalmuk, keservük,
régóta nem virágzik jó kedvük,
félnek a mindennapoktól, a jövőtől,
s az őket körülvevő közönytől.
Azért írok, hogy tudjanak bízni, remélni,
bánatos lelküket vidámmá tenni,
nem tanultam írni, igyekszem üzenni,
őket szomorúságukkal együtt szeretni.
Soha nem vágytam a Parnasszusra,
csak oly sokak derűs mosolyára,
mert köztük az én lelkem is vidám,
ha lehet, nézd el üzengetős hibám!
Kedves Mária!
Köszönöm kedves szavait!
Szeretettel: László
Kedves László! Sajnos oda nem érdemesek máris a
Parnasszus-on érzik magukat.
És ezért bármire képesek, rossz értelemben is.
Tetszik versed gondolatisága.
Üdv: Mária
Köszönöm kedves szavaidat.
Szeretettel:Laci
Én hiszem, hogy a kétkedés minden emberben benne van, vajon amit csinál – legyen az bármi -, azt jól teszi e. De a kétkedés fejleszt is, új, és nagyobb, jobb dolgok létrehozásában. Szeretettel: Éva