Lírai beszélgetés

Lírai beszélgetés

Közülünk a költő talányait meg ki fejtené,
kinek minden szava úgy talál hirtelen szíven;
kihűlt és hideg békéjébe arcát ki rejtené,
kinek az árnyéka vagyunk mi valamennyien.

Akit az élet a békére már rég nem tanít,
hogy tűrje a mellőzést, és hogy tűrje a közönyt;
kit a föld őriz konokul az ítéletnapig,
miután a trónról már lemondott, és leköszönt.

Közülünk a költővel ki kötne szövetséget,
kinek pillantása a kavicsnál is merevebb;
kinek a teste már régen kőszívűre égett,
kinek a keserűségére nem volt felelet.

Ki járná vele újra a nihil éjszakáját,
ki sírna vele fájdalmasan, és tátott szájjal;
ki értené maradék szemérme némaságát,
és ki takarózna be a sűrű panaszával.

Közülünk ha kell keresztül egy egész életen,
a világ szövetét össze ugyan ki fércelné;
ki tűrne és törődne ezért engedékenyen,
és a költő hiányát szorosan ki ölelné.

Ki lenne, akár csak ő, kadetja valami másnak,
hogy az ő könnyeit kenje szét az arcán lágyan;
ki lenne értője a mindentudó hallgatásnak,
társa a bal latornak, istentelen magányában.

Közülünk a poklok poklát meg ugyan ki mászná,
miközben alá a mennyország fala peregne;
az elveszíthetetlent ugyan ki markolászná,
a költő szívével esztelen ki hemperegne.

Ugyan ki vágná át a halott szívéig magát,
kiszolgáltatva a szélvésznek és a fagyoknak;
mikor a csillagok nem szántják be az éjszakát,
és körül a félelem zátonyai ragyognak.

Közülünk ki értené a mulandóság ráncát,
nyílt sebét a szíven-szúrt, és nyomorult világnak;
az önzés béklyóját és a keserűség láncát,
és nevét a mindig megújuló árvaságnak.

És ki ismerné fel a túlvilági erőket,
mikor csillagokat nem ígér senki az égből;
ki merné elsimítani a halott redőket,
katedrálist építve egy jó tenyérnyi törmelékből.

Móritz Mátyás
2016 Május 27. Péntek
Budapest, Csepel

Szólj hozzá!