Holnapom leszek

Fényhatás… létezem.
Az első villanás
a túlsúlyos “Minek?”.
Fakul, mássá alakul
holnapig… mert nem vész el,
hűsége sántít, biceg,
mint a mellém rendelt árnyék.
Keverem a ÉN-nel,
gyűjtögetett színek
kellő tömegével.
Őszinte szándékkal
szolgál a jelen,
ihlet a vágy még,
írok… valakinek.

Ne kérdezd, hányszor,
amíg tudok, jövök.
A holnapom leszek
ha a szavam örök.
Türelmesen élek,
vádtalan, hogy ez lett,
csak az haszontalan,
ami reményt vesztett.
Keresem a ritmust,
lüktet és ígérő,
időt kérő szünet
mindig visszatérő,
mint a napi vadóc igék.
Ha elvesznek, megkerülnek,
dühömben megszelídülnek.