Ó, mennyi kétség…

Ó, mennyi kétség…

Ó, mennyi kétség és vétség bennünk,
nem kellene a mocsárban lennünk,
a boldogság mindennapi vágyunk,
mégis mindig magányos az ágyunk.

Álmodozni tudunk arról, ami nincs,
ha boldog lennél, az lenne a kincs,
őriznéd, féltenéd, el nem hagynád,
s tudom, semmiért el nem adnád.

Jobban várod, mint a felkelő Napot,
s csodálkozol, hogy meg nem kapod,
ezt a tombolákban sem sorsolják,
hogy kiérdemeljük, nem gondolnánk.

Pedig értelme csak ennek volna,
küzdeni érte minden éjjel-nappal,
büszkeség és hűség együtt lakna,
a szerelem mindig örömöt adna.

Tanulnunk kellene az alázatot,
s többé nem lennénk basáskodók,
tiszta szívvel és szándékkal élni,
s a jövőtől nem kellene félni.

Ha ingoványra építed minden vágyad,
akkor elsüllyed a bábeli várad,
őszinte légy, a valót meg ne tagadd,
soha ne csapj be mást, sem önmagad!