Ha a szerelem…

Ha a szerelem…

Nem mutatja meg a lényét, és nem árulja el titkát,
kipattogzik az arcodon, az anyátlanság fehéren;
mint az omló és düledék falon a kálium-nitrát,
és benned a hullámokat, semmi sem tarthatja féken.

Elhagyott, és egyre több a perc, mit nélküle tölthetsz,
miközben lámpalázadban, magadat csak feszélyezed;
az eltűnt idő nyomába, fejvesztve rohansz és csörtetsz,
belső harcaidat közben, feszültségeddel élezed.

Úgy pusztít és betegít meg, mint a legsötétebb titok,
úgy érezve, hogy mindig rossz helyen vagy, és mindig rosszkor;
szavaiddal a nyelved is, szétzúzzák a gasztrolitok,
míg szíved gyúlékonyabbá válik, mint a fehérfoszfor.

Úgy érzi, nem kellene az életének, rólad szólnia,
hogy nem szomjazik már benne rád, egyetlen egy kósza sejt;
kifoszt téged kegyetlenül, minden fantazmagória,
úgy érezve, hogy nincsen szív, mit hangod ámulatba ejt.

Ódzkodik, csak ha a testét, vagy ha a lelkét kívánod,
úgy érzed, hogy fölemelni, még egyszer szíved, nincs erőd;
míg a saját múltad tüzén, lábaidat ráncigálod,
mint akinek a kínja, az ultramáfikumnál is égetőbb.

Fénye nem villog, a lombja nem susog, füve nem virít,
és a csillagok közül, nincs mi megértőn nézne le rád;
ha a bosszúsággal vegyes szégyen, megpörköl és pírit,
úgy töltve ki minden részed, mint a láva a kalderát.

Nem adja az óceánját neked, sem az öröm könnyét,
bánatod arzenolitja, úgy vonja rád, mérgező kérget;
a neved után kutatva, lapozva az élet könyvét,
úgy olvad le rólad, arany pajzsod, és a nívós vérted.

Rágalma, minden nappal, csak egyre élesebbre kopik,
úgy tűnnek el tekinted elől a képek, lassan, szépen;
szíved a Hokkaidói csúcsokon fagyoskodik,
vagy a megkövült közönynek, nyirkos barlangüregében.

Közli is veled, hogy magad neki, többé nem adhatod,
hogy benne szökkentsd virágba bimbót, hogy benne fakassz rügyet;
nem ereszted, és behegedt sebeidet abajgatod,
míg az izmaid közül egy szilánk, szíved felé üget.

Móritz Mátyás
2018 Július 31. Kedd
Budapest, Csepel

Szólj hozzá!