Lányok macska-komisz-kocss szájacskájából ostorozva telítődik, majd fröcsögve kilóg obszéc, csúnya-beszédek mocsok-vízesései; lángokat-köpő szó-zuhatagok követik egymást, míg bamba-flegmás siker s pénz olcsó ígéreteitől önmaguk is megrészegülten röhögnek csacskán hang-ízű szivárványt. Mert minden bók, széptevés, romantika kidobnivaló semmiség lett – s mostanság ideje korán elvérzik nehéz, keserédes hétköznapok mocsarában.
Létben ritkán hitegethető már újbóli karrierista álom, ha már szikra-remény is inkább sebezve karmol, hamut okád empátia-tolerancia helyett. Durva pokróc, vagy csupán Canossa-gúnya illene már a mindenkori létezéshez, mely egyre több sebből vérzik el s minduntalan irreveláns.
Minden álságos, hamis mozdulat, szempillarebegtetés őszintén bevérez. Ma már senki sem hagyatkozhat magára; hülye karrier-álmok csalogatják, hülyítgetik szándékosan agymosott elméjét, zarándokló gondolatait. Ki tudhat lám itt okoskodni? Aki tudatosan nem építget képzelgést sem vágyálmokat, hiszen tudhatja előbb hal meg, mintsem terveit valóra váltsa. Adni s osztani a tömeg-ember semmiképp sem szeret!
Lendülnek egyre többen kifeszített köteleken bizonytalan, vak jövőkbe. Ki segíthetne sokaknak, ha egyre több azoknak száma, kik szándékosan elvágnák a maradék tartóköteleket is?! Két marokkal tartja fogait a Sors, s himbálózva inog még hamarán kiereszt. Ebben a csöpp történelemben már mindenki jajong, mikor szándékosan fejre áll – egyszer se volna szabad, vagy megengedett, hogy hibázzék az, ki embersége törvényeit meghozta, ám a gyarló ember-szív szüntelen egyre nehezebb.
Senki sem bízhat már – tudván, hogy bizton, bármikor elárulhatják se hálókbon, sem kötelekben!