Osztod az észt, de tenni nem mersz.
Lehet, hogy a te hibádból nem nyersz?
Önaltatással győződ meg magad,
pedig semmiből csoda nem fakad.
Szádat a fotelben ülve szépen kitátod,
s a semmibe hangosan kiáltod:
– Mindig más a hibás!
Az élet, a család a főnök,
de ezzel csak magad lövöd tökön.
Elfelejtetted rég mi a racionalitás:
„-Az éltemről csak én döntök!”
Lehettél volna számodra az igazi,
vagy ami tiszteséggel megteszi.
De mikor elhalad melletted A pillanat,
s ha úgy ítéled, hogy kissé belehalsz.
Nem várod meg, mit hozz a pirkadat.
Inkább hagyod, nem kell a harc,
pedig volt egyszer egy álmod,
de már réges-rég nem látod.
Siratót zengtek neki a lelki szipogások,
s eltemették csendben a kifogások.
Te túl büszke vagy, hogy lásd.
E sorok között ne keres mást.
Helyette önmagádból kikelve.
Az önnön haragoddal telve.
Bizonygatod én nem vagyok ilyen,
s csak mutogatsz hevesen,
hogy a melletted üllő is milyen.
Ezzel gond megoldva helyesen.
Elszenderedhetsz a semmittevésbe,
miképpen lassan zuhansz az elfeledésbe.