Vándormadár

Szívem, mint egy vándormadár,
ki törött szárnnyal tavaszra vár,
a hó alatt dideregve
lüktet s verdes egyre-egyre.

Repülhet-e még magasba’?
Suhanhat-e táj alatta?
Vagy a fagy lesz szemfedője,
jeges föld a temetője?

Lesz-e még a szél barátja?
Hagyhatja-e múltját hátra?
Fürdőzhet-e napmelegben?
Szárnya olykor meg-megrebben.

Olvadásra várva fekszik,
lelkében a félsz növekszik,
elrepültek már a társak,
mit hozhat neki a másnap?

Emlék dereng fel előtte,
hogy az eget átrepülte…
S fellobban a dac is benne:
nincs olyan, hogy vége lenne!

Megmoccan a törött szárnya,
bizonytalan a mozgása,
de a remény megsegíti,
az eget ő ma eléri!

Rugaszkodik, emelkedik,
beteg szárnya erőlködik,
nincs semmi, mi útját állja:
elhagyja a földet lába.

S repül, fájdalmát legyűri,
jeges szél csatáját tűri.
Megy, amerre lelke húzza:
társak után, vándorútra.

Meddig juthat törött szárnnyal?
Élni fog, vagy újra meghal?
Nem számít, az út a fontos,
a repülés a lényeges most.

S majd valahol földet érve
újabb szárnyalást remélve
begyógyítja fájó sebét,
s elengedi a tél kezét.