Szívem, mint egy vándormadár,
ki törött szárnnyal tavaszra vár,
a hó alatt dideregve
lüktet s verdes egyre-egyre.
Repülhet-e még magasba’?
Suhanhat-e táj alatta?
Vagy a fagy lesz szemfedője,
jeges föld a temetője?
Lesz-e még a szél barátja?
Hagyhatja-e múltját hátra?
Fürdőzhet-e napmelegben?
Szárnya olykor meg-megrebben.
Olvadásra várva fekszik,
lelkében a félsz növekszik,
elrepültek már a társak,
mit hozhat neki a másnap?
Emlék dereng fel előtte,
hogy az eget átrepülte…
S fellobban a dac is benne:
nincs olyan, hogy vége lenne!
Megmoccan a törött szárnya,
bizonytalan a mozgása,
de a remény megsegíti,
az eget ő ma eléri!
Rugaszkodik, emelkedik,
beteg szárnya erőlködik,
nincs semmi, mi útját állja:
elhagyja a földet lába.
S repül, fájdalmát legyűri,
jeges szél csatáját tűri.
Megy, amerre lelke húzza:
társak után, vándorútra.
Meddig juthat törött szárnnyal?
Élni fog, vagy újra meghal?
Nem számít, az út a fontos,
a repülés a lényeges most.
S majd valahol földet érve
újabb szárnyalást remélve
begyógyítja fájó sebét,
s elengedi a tél kezét.
Nagyon drukkolok a madárnak. Érdeklődéssel és tetszéssel olvastam meghatóan szép soraid.
Szeretettel: Rita🍁
Szeretnék már valami boldog emléket olvasni. M.
Kedves Károly! Magam is írtam ezzel a címmel, de egészen más gondolatiságú verset.
Tiédet megcsodáltam szépségéért.
Maradok hű olvasód.
Mária