Ég s föld között egykedvű, elgórált chipses-zacskók gazdagítják a gyérülőfélben lévő zöld növényzetet. Dacos ember-fintorok kandikálnak skenhead-pacsirták öklein, ahol még most is aktuális divat a szemtől-szembeni odamondogatás. Hol egy kis cédás, asszonyi furfang bőségszarut fakaszt a bulvármédiákból. Parázslik még javában bőszen a ,,majd én megmutatom” és csakazért is dafke-öntudat – másként akárki meggyalázhat: Arcok krpita-közöny vázlatán vastag a kéreg, még vastagabb a hazug nagyotmondás!
A lepra-város színfala egyszerre álságos-alattomos, mintha mindenünnen ólomsúlyos, nehézkes göcsörtök türemkednének ki. Bamba tévéanntennák holló-lepte ágairól naponta újabb jólhangzó hazugságokat továbbítnak s az ember jogosan tépkedni kényszerül hajcsomóit kérdezvén: Valaki van még aki ezt elhiszi?! – Éhező gyermeki csillag-szemek éles sírássá fakadhatnak, ha nincsen mit enni! Társadalmi veszteg-szakadékokat belakni, akár tátongó zsigereket majdhogynem totál reménytelen.
Restek réstelenné válni ajtók-ablakok, akárcsak az újjonnan meghirdetett, de hasztalan meetingek, castingok, álom-állások. A demokrácia – ha volt is -, elkorcsosultan felzabálta senki-névtelen áldozatait! Kiadós, tányértörögetős szitkokkal káromkodik itt már éppen úgy a férfi, mint a nő, akár sajátságos vegyesfelvágott.
– Legyőzhetetlenné lesznek mindennapos, bagatell problémák, megkövesült távolságok. Nesztelen, észrevétlen neszekkel serceg, pereg alá a Végtelenség rohadó vakolata. S majdan, ha mind élesebben látszanak meg a pillanatok falkövei, melyben éppen úgy jelen volt múlt s jövő az eszméletnyi résen át elszivárognak az élhetőség avittos, s egykedvű hajszálrepedései!