Most még lassított romantikára vágyom angyali, dédelgető kezek közt – de már nász-ágyon. Sugárzón, bolfogságban telítetten, másfél mázsásan, alig figyelve gyomorgörccsel, totális hányingerrel az ordas szólongatókra. Sokszor szerelembe esni, el-elutazgatni, érezni: boldogságom Mindensége lágyan, csöndesen mellettem szuszog takarók fogságában. Érezni, hogy zaklatott, hajótörött Egy-életemnek – bár sokan kételkedtek – azért mégiscsak volt s lehetett értelme.
Látni, amint az aprócska, tipegő talpak mily játsznyi könnyedséggel lépkednek, vonulnak felém. S ha egyensúly billen libikókaként s a pöttöm kis csöppség földre huppan nem erednek el gyémánt-könnyei váratlan – de megemberelve, sziklaszilárdan felegyenesedik s büszkén fel a fejjel lépked mélyről jövő lélekerővel előre! Végig szeretném még járni a lét összes, körmönfont buktatóit, de ezúttal egy hűséges társsal, ki hűséggel, kézenfogva örökkön elkísér. Áldozó, flört-vallomásokkal szemezni, becézgeti a Kedvest, ki önként kicsit tán fel is áldozta önmagát helyettem is.
S ha tunya, gyáva lehettem csupán a Hiéna-világ szemében kinek drága kincs volt határozottan s karakán-hittel tartotta bennem a lélekjelenlétet, tudván gyakorta bepánikolok. – Egyre jobban szétesik köröttem immáron minden: dermedt némaságban fetrengő Ninivei városon ordas szelek csörtetnek, csörömpölnek csonttesteket mozdítva ide-oda. Kezem még nem szoríthat verejtékezve hölgy-kezet, ami megvédhetne árva bajomban – s már gondosan felépített házi könyvtáram is rendre kicsúfol, kinevet.
Tanúskodni vágyó kézirataim nyomát hamarább felemészti ez ultradigitalizált, sunyi kor. Sorsom, mely egyszerre oly sok viszontagságot szült, mostohább volt hozzám újra s újra míg válaszokkal bombáz: hogy is lesz majd ezután?! S mely kérdésekre tán nem lehet biztos válasz soha!