Temető fényei
Meghaltál!
Jó pár éve már,
Elmúlt számodra a földi élet.
Tested talán semmivé lett?
Elporladt, s akár a hamu
Szürkül lent a sötét mélyben?
Én a test feltámadásában nem hiszek,
Csak a szellem, és a lélek örökké való csupán,
Ha megidézem szellemed,
Betölti a teret,
Ez a halhatatlanság lehet,
Újra bizonyságot adva
A hitetleneknek.
S hogy voltál, csupán e rideg
Kőoszlop jelzi csak?
Vésett neveden arany füstje csillan.
A hantokon apró tüzek gyúlnak,
Pislákolnak, ha lebbenti őket
Lenge őszi szellő.
Bágyadtan bólogat reá
Nagyfejű, fehér krizantém.
Halkan zizzen a kövön a tűlevél.
Fenyőfaághoz simul az apró koszorú…
Megnyugszom, s szívemből elillan a ború.
Márványkövön cikázik a mécsesek fénye.
Száz meg száz gyertya ragyog.
Vérszegényen sápadt a Hold,
Fekete, bársonyos égbolt
Gyújt hozzá millió csillagot.
Megjegyzés: (Halottak napja a szekszárdi újvárosi temetőben)
kedves Barátaim, köszönöm hogy gondolatban velem voltatok. vendi
Kedves Vendel!
Nagyon szép emlékező versedhez szívből gratulálok.
Szeretettel:
Zsuzsa
“Megnyugszom, s szívemből elillan a ború.”
Szeretettel jártam nálad és olvastam meghitt gondolataid.
Rita🍁
Kedves Vendel! Itt is szeretettel olvastam e szép ünnepi
versedet. Talán az égbolton a csillagok is szebben
ragyognak Halottak napja hetében.
Mária