Ebben a ritkásan pergő, őszi levélesőben a gyönyörrel felajzott emlékezetre finoman ráfeszülni látszik a még pezsgő, rozsdamarta nyár utolsó lánglobbanása. A lélek ismét jólesőn elfelejti önmagát, míg a pompázva babonázó aranyviharú levelek között elveszhet a természeti táj egyszerű halandósága. A dolgok s tárgyak csontig lecsupaszítva egyszerűsödhetnek, mert megegyezőkké válhatnak. Éles, kristálytiszta fényekkel rendeződik a nyájas részlet éppúgy, mint a Mindenség könnyed lélekvándorlása.
Illat s ünnep alázkodó csend, melyben már a fegyelem is vakon önmaga elé mered egy-egy közömbös-homályos reggelen. A láthatatlan tünde-ragyogás könyörtelen betölti a pőre emlékezést s száguldó időhurkokat. Mostan mindenki immár egyazon Egy-lényegben közlekedik, orvul nyomul, törleszkedik. A teremtő romantikába féluton kedvére bele-beleütközik a gyerekes illúzió s a lélekkel játszadozó, naiv képzelet. Mit kutatnak vajon jobban az önmagukat sem találó, hálátlan emberek?!
Torz igyekezetük szinte átlát s megfojt minden bizalmas, függő próbálkozást. Minden vad várakozás tömbökké csoportosul. Csak ez a némán hagyott, groteszk feszülés; az érzelmek galád, számító légyottja tartja orosz rulettként játszva sakkban a még boldogságban bizakodó szomjazókat. Anyaméhekből mily szerelmek idézhetik teremtett világra a segítséget esdő kisdedeket?! Szégyenkezéstelen ki mer mostan szembeszállni s felelősséget vállalni?! – Minduntalan visszanéz majdan a vallató tükrök túloldaláról egy elveszet felnőtt! Arcán fájdalom s félelem torzított, grimasz-játéka feszül!