Hányszor csalt ide képzelet,
lobbantott sejtet, véreret,
arcomra pírt, s az alkalom
csodás dalt zengett ajkamon;
már csak az igékben a hang,
anyámé az a szent harang,
velem utazik, átölel,
sose volt hozzám ily közel.
Lábam az útra rátalál,
szememben ring a láthatár,
amíg szólásra szánt szavak
szívemben verset hajtanak.
Hányszor csalt ide a távol,
köd-álom leng – uszályon,
az ösvény, az a régi, drága,
csendbe-öltöző délutánra,
s a visszahívó kék hegyek
ha szemembe féltést rejtenek,
én áldok minden kézfogást,
ismerős, jó szót, kacagást,
és köszönöm hitem a jóban,
az utakat, amit leróttam,
s amíg reménység felparázslik,
e föld elkísér mindhalálig.
Köszönöm nektek, Rzsike, Rita, Mária, hogy véleményt írtatok versemhez.
Szeretettel felétek,
Gitta
„és köszönöm hitem a jóban,
az utakat, amit leróttam,
s amíg reménység felparázslik,
e föld elkísér mindhalálig.”
Tiszteletre méltó, szép sorok.
Szeretettel: Rita🍁
Nagyon SZÉP versednél szeretettel időztem. Hasonló gondolatokkal
magam is írok, de nem ilyen remek verset.
Ölellek: Mária
Brigitta nagyon szépen felépítetted versedet. Csak gratulálni tudok. Meghatódva olvastam többször el. Rzsike