Pavido corde

Pavido corde

Marcus Annaeus Lucanus emlékére

1

Nincsen rám már, rég kereslet, és rég igény,
kinek a boldog élet is, már vén emlék;
kinek lelkében, kialudt az égi fény,
nem gondolva, hogy példaképed én lennék.

Nem is keresve a józan, és észérvem,
nem is értve, mért nem adom fel azonnal;
hogy mért járom az utam, szomjan és étlen,
ajtókon kopogtatva, koldusdalommal.

Megélve már, szép nyarat, és fehér telet,
okozójaként, minden bajnak, és rossznak;
nem is várva másra, víz és kenyér helyett,
kit csak az ostobaságok csiklandoznak.

Úgy érezve itt, nem is találsz már idén,
ki utánad magam, hiába gyötörtem;
mint egy döghal, úgy úszva a mocsár színén,
hajolva a halál fölé, ájult gyönyörben.

2

Magam csak hibáztatom, és csak vádolom,
jobb képet, nem tudva, mért kéne festenem;
elveszítve a munkám, és a mámorom,
az uram, a vezérem, és a mesterem.

Ki rossz költő vagyok, rossz gyermek, rossz férfi,
nem is vágyva az álmokból már, újakra;
nem is akarva többé, magamhoz térni,
az ölembe, vérfarkasokat bújtatva.

Ne is kérdezd tőlem, azelőtt ki voltam,
hogy a sorsom szét, hogyan sikerült rúgnom;
keresve hazám, a titáni égboltban,
félve, a sírba se térhetek majd nyugton.

Kire az Isten sem veti rá, jobb szemét,
kiben lábra, csak a sok, hazug szó kapott;
mint aki már a törvény, és a jog se véd,
gyönyörrel nézve, a leáldozó napot.

3

Ne is kérdezd, hogyan mentem tönkre itt,
és hogy jobban, mért nem vágytam és akartam;
hogy miért vágyom, hogy nálam te, többre vidd,
írva e versemet is, konok zavarban.

Amit nálam meg, te talán jobban írnál,
élve a tehetségeddel, és a joggal;
a mennyben járva, és nem a poklok kínján,
leszámolva, az öldöklő angyalokkal.

Megtalálva az Istened, és a hazád,
kiben ott az érzelem, és az értelem;
értem persze, egy versedben se tépd a szád,
ki százszor, és ezerszer reszkettél velem.

Megmagyarázni, ne is akard a tettem,
ki a mérget, velem együtt, annyit ittad;
velem, ki sötét múzsák prédája lettem,
kinek a lelke el, tört kóróként szikkad.

4

A versemet se értsd. Hunyj szemet felette.
Amit a költő, csak magának készített,
nem találva pártot, ahogy Dante tette,
nem találva magában reményt, és hitet.

Ne is várd, hogy a végzet ellen kitérek,
mint aki a kezem magamról, levettem;
nem is akard tudni, hogy másnak mit érek,
a gőgös, és a hűvös őrületemben.

Várva csak a szánalomra, az össztűzre,
mint akiket helyre, megint a bosszú rak;
a végzetemmel, most is csak szemközt ülve,
érezve kínom, véghetetlen hosszúnak.

Ne mondj hát te se, mesternek és barátnak,
ki magamhoz utoljára, ma kérettem
a halált, látva a szemét, zöld agátnak,
köszönve, ha a bánat, elfogna érettem.

5

Ha rám áldoznád az időd, és imádat,
remélve, egyszer feléred, és felfogod;
hogy miért hordtam, pokoli glóriámat,
kinek lába alól, a föld is elfogyott.
Ki nem is érez magában, már rég erőt,
mint aki már csak pusztít, és csak gyújtogat;
hogy az undora, hadd legyen, még égetőbb,
hagyva, hogy kirajzolják a kontúromat.

Köszönve, ha magadban azért felteszed
a kérdést, hogy a költő miért riogat;
mint akiből, minden jóremény elveszett,
siratva csak, elmerült Atlantiszomat.

Hogy a kínban, a búban, miért fetrengek,
hogy rám egyedüliként, csak te ne taposs;
a halált választva, becsületrendemnek,
kire úgy nőtt rá az árny, mint kőre a moss.

Móritz Mátyás
2023. Január 28. Szombat
Budapest, Csepel