Innen a mindeneken túlra
Tandori Dezső emlékére
Feltétlen megálló a mackógyárhoz
Kezdhetném azzal, hogy akár
csak madár a dróton,
nem tudva, versemből meg,
mit szeretnél, és utálnál;
gondolkodva el, szolipszista
módon, az elfogyatkozókon,
a botanikai kuriózumnak számító,
Fagus sylvatica pendulánál.
Hogy mi jobb? Ha a költő, mindent
kimond, vagy mindent elhallgat?
Kérdem én, ki a szemembe,
hol a port, hol a hamut hintem;
keresve csak a szavakat,
és a megújítható alkalmat,
hogy megtaláljon, a mondjuk
szerelmesnek mondható tekintet.
Mint akinek elveszett, és
eltűnt, a józan esze mind,
hagyva csak hogy játszanak,
a hiányok, és a fagyok velem;
nem is tudva, hogy hogy éljek,
aszerint, vagy éppen eszerint,
úgy érezve, életemben
sokszor, nem is vagyok jelen.
Mint aki a kifogásokból,
a versében is százra lel,
veszve a hullámokba,
és süllyedve a fenékre;
kinek érdeklődését már,
nem is nagyon csigázza fel,
hogy valamit neked, és rólad
is mondanom kellene végre.
Nem is tudva, hogy kettőnket
össze, mi foghat, és mi köthet,
hogy hogy lehetne e versem
most, könnyed és őszinte;
nem is akarva mondani,
és megfogalmazni többet,
csak a tiszteletem, hogy az,
ne legyen tovább agyonőrizve.
Nem is tudva már, milyen a szép
nap, és milyen a jó este,
hogy feladnom és meghalnom,
miért kéne miattuk, és ezeknek;
hogy érdekelne-e bárkit is,
amiről kettőnk között szó esne,
kikben a kérdések hozzád,
légbuborékként pezsegnek.
Úgy érezve, hogy az írás is,
maga a pokol, és az ártalom,
mint aki beismerni, megint
az alkalmatlanságát kénytelen;
fel, nem is tudva, hogy ki másnak
ajánlhatnám, kitárt karom,
legeltetve szemeim, a leszállókon
és a szerelvényeken.
Tudva, eléjük le, még nem
eshetek, és nem hullhatok,
viccesen mondva mindezt,
se hosszába, se keresztbe;
úgy érezve, valamit megint túléltem,
és valamin, megint túl vagyok,
nem is tudva, valódinak,
ki hinne és feltételezne.
Hogy el, hogy mondjam neked,
mi rólad, a szívemben él,
remélve, hogy képem rólad,
el nem torzul, és meg nem kopik;
hogy ne legyen a semmi, elviselhet
etlenebb és terhesebb ennél,
hogy hadd legyen életterem,
a minél is mindenkoribb.
Kinek sokszor, fárasztó már
a hajtás, és a szertorna,
nekem, ki utánad gondolatban,
egész a Hyde-parkig levezettem;
be a lépteidnek nyomát,
egysziromesővel szórva,
gondolkodva el az életen, és a halálon,
e két úgynevezetten.