Véráztatta síkságon sétálok,
körülöttem holtan hevernek az álmok,
mozdulatlan fekszenek a remények,
nem lélegeznek már, mert nem élnek.
Vörös és fekete az égbolt,
nem olyan szép kék, mint rég volt.
Elszáradt fűcsomókon taposva
imákat mormolok magamba.
Négy lovast látok az utamról,
álmok vére csöpög a kardjukról.
Fekete köpenyben, csuklyában
elém vágnak az utamban.
Négy lovas körbevesz, rám mered,
bámulunk némán, hang nem rezeg.
Nem szólnak, nem szólok, jól tudom,
kik ülnek előttem a lovakon.
Káoszt kavarnak, ha megállnak,
Végét okozzák a világnak.
Lábuk nyomán fű nem terem,
s most kezükben tartják az életem.
Egyikük felém int szenvtelen,
egy ló jelenik meg mellettem.
Ötödik lovasként élhetek,
ha nekik adom a lelkemet.
Horkant a ló, mind várnak rám,
mosolyra húzódik a szám.
Megpaskolom a ló fejét,
majd folytatom az utamat: el innét!
Dühüknek se határa, se vége nincs.
Mindegyikük pusztító átkot hint.
S én mosolyogva sétálok utamon,
Tűzviharban, jégesőben szabadon.
Pusztulhat a világ, halhat a test,
mosolyom az arcomra virágot fest.
S ha lángoló testem már nem viszem,
Felszáll a lelkem, és megpihen.