Nekidőlve verssoraidnak (reflexvers)

Kabátot és üde rügyet
szakít a nekivetkezett szél ,
a tavasz maszkot húz,
arcán jégvirág, ma ő a tél.
Por szúr a bőrbe,
millió röpülő tövis,
borzongva fázik a tó,
reszketek magam is;
és zuhan a koraszülött szirom,
de nem sírnak a fák,
a könnyeim én iszom.
Megfeszült ág recseg,
elpattan, törik,
zuhan a földre
a szétmálló rögig,
üres az ég, sehol egy madár,
baljós felleg árnyékát
nyögi a határ.
Zúg a liget, sikolt a sás,
és dől egy fa,
hangrobbanás!
És a csend robog,
mindent zajt elüt,
néma gyász,
holtpercek mindenütt,
és egy fénysugár
megcsillan, egy ibolya fején,
kékjében látom,
hogy feltámad a remény.

Horák Andrea Kankalin: SIGNUM c. versére