Csendes az utca

Csendes az utca

Járom az utcát egyedül, magam,
vajon hova visz lábam hasztalan?
Körbe-körbe keringek, de hova,
máris lépeget végtagom tova.

Nézem a lámpafények villognak,
égen a csillagok felragyogtak,
némán barangolok egymagamba,
kihalt az utca, de színes, tarka.

Félelmetes ez a lassú séta,
búsan csendes a táj, dermedt, néma.
Vészjelet adott a nehéz élet?
Otthoni embernek nem ér véget?

Riadt madár felröppen, eltűnik,
bokor töve zörren, szinte síkit.
Egy paplanba csavarodott ember
olyan, akár csak egy nyurga henger.

Hullnak a lepergett virágszirmok,
termékenység a mulandó birtok.
Hangtalanul haldoklik a város,
utcák magányosak, de világos.

Miért ballagok az üres utcán?
Lépkedek egyre gyorsabban, durván,
elkap a félelem gyötrő árnya,
felvillan, mint a szunnyadó fáklya.

“Csendes az utca” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Mária, köszönöm, a céltalan tekergést idézi.

    Szeretettel: Éva

  2. Sok mindent láttatsz ebben a csendes utcai sétádról írt
    versben. Gratulálok: Mária

Szólj hozzá!