Lennék én pihe, könnyed szellő,
Mely napkeltekor mindig frissen eljő.
S amint lassan elvénül a ballagó idő,
Úgy pihen meg a virgonc szellő.
Lennék én gondterhes, lomha felhő.
Melyből szakadatlan hull alább az eső.
Vagy lehetnék dús, zöldellő, hűs erdő,
Mint egy, a puha talaj föle tornyosuló ernyő.
Vagy lehetnék dalos mezei pacsirta,
Ki a puszták, s megannyi rétek büszke szónoka.
Bárcsak válhatnék tündöklő hófehér sirállyá,
Mert ha az lehetnék eltűnnék világgá…