Történt egyszer, egy júliusi reggelen,
hogy egy kórházi szobában egyszer csak anya lettem.
Nézett rám a fiam, nagy, barna szemekkel:
Te tápláltál kilenc hónapon át engem?
Ez a pillanat csak az enyém. Apa dolgozik.
Első pillantás… erről ő csak álmodik.
Én dajkálhatom, mesélhetek neki,
apa ezt csak sokkal később teheti.
Megijedtem. Édesanyám tudta nagyon,
hogy jusson túl gondon – bajon.
Vajon mind ez menni fog nekem?
Szeretetben nő fel majd a gyermekem?
Februárban, rá négy évre,
érkezett a testvérkéje.
Első mosoly: megint enyém.
Első lépés: csakis felém!
Ha bajban voltak, kinek szóltak?
Mindig „anyát” kiáltottak.
Minden nap volt esti mese,
játszótér és gyerekversek.
Kirándultunk családostól sokat,
imádták a vonatokat!
Fizetségül mosolyt, puszit kaptunk,
melyet időről – időre vissza is adtunk.
Kamaszkori gyötredelmek,
mára ezek szépek lettek.
Iskolai intők, leckék,
ez ma már csak vicces emlék.
Majd jöttek a barátok, a csajok,
a szörnyen hangos, dübörgő dalok.
Anyára már nincs is szükség?
De megérkezett egy csöppség.
Őszül a hajam, ráncos a kezem,
mellyel unokámat szeretgetem.
Történt azon a júliusi reggelen…
melytől anyák napja lett: az egész életem!
2023. 05. 07.