Szigetköz

Hétköznap van. Erős, büszke július.
Még tart a gigantikus, ősi rend,
de a párás, lusta fák között,
honnan messzire elköltözött
a vidám madárcsivitelés,
gazdag aratás, áldásos vetés,
– már ingatag a csend.

Nyári bundáját tépi a földnek a gép!
Zöld, sebes arca remeg.
Homlokát ráncolja a nagy víz,
medrében vadul hempereg,
vagy álmos, csupasz hasát mutatja
sárga zátonyán.

A faluból vígan járnak a boltba,
de a Szupermarketbe – ha volna, –
nem engednék be a sáros csizmákat.
Nincs tanítás. Halásznak.
Dolgoznak lent a parton.
Párnás kertek végén lim-lom,
s ha senki sincs itthon,
az ifjúság álmok helyett
csirkét kerget az udvaron.

A konyhában finom házi illatok,
kocsmák előtt rég kinn hagyott
öreg biciklik pihennek.
Csak a kerítés tövében hegyezi fülét
a szürke, pocakos szamár,
s ahogy a bulldózer szája
reccsenve beleváj a földbe,
a gát újabb csápjai felett
halkan, sunyin felnevet
a Halálmadár.

Szólj hozzá!