Ma sem jön szó a számra.
Nincs, ki szárnyat leljen
lelkem udvarába,
hogy azt, mit vágyok, merjem.
Elköszönnék Tőled csendben.
Lendülnék már, de megnémulok.
A múltamba nézek. Hallgatok.
Karolnálak, kérdeznélek,
átölelnek égi lények, helyettem.
Most bennem nagy türelemre,
bölcseletre int az elme,
s hogy hallgatok sok éneket,
kipárnázzák lelkemet.
A csend körbeleng
magányomban idebent,
s egy régi, ősi rend
újra új helyet teremt a szónak.
Kérdéseim a Mindenhatónak
keresztemmel szegezem.
Térdeplek a kövezeten,
s lelkem virágait igazgatom.
Padon ülök, gondolkodom.
Életről a lét után,
a Benned élő fény talán
utat mutat. Álmot sző, vágyat hint,
lágyan magához int megint.
Csendem pihen, lassan moccan.
Apa nélkül, elhagyottan.
Róla írnék. Szavam rügy még.
Kibontatlan halom.
Még nincs zene, csak tartalom.
Lelkem csendben gubódzik magába
és saroglyára ül. Álmot, vágyat
húr nélkül hegedül.