Csupán a színét s legfeljebb a héját, ha láthatod. Magházban négerbarna mag töppedve aszalódik szendén. Idegen kívülálló vándornak látszat, egyszerre bizalmasan bíztat, másként alattomos kedvvel még be is csalogat.
Alattomos rétegzettségét, újranövesztett vaskos réteg vértezi; iszamós kezeid közül már minduntalan elszökik. A Lét értelmét óhatatlanul megszablya s értelmezi; csalogató árnyalakokat vetít eléd.
Mikor eljön a komiszkodó perc láthatod, hogy csapja, téveszti meg bámészon fák ágain csimpaszkodó társait: talán az emberek is egymást között így verik át, használják ki egymást. Fekete ólomsúlyokkal vánszorog mindenki felé az ítélet, akárcsak a hóhér. Nyálkás álmok dermedt, néma alján már mindenki sejtheti, hogy a méltán megálmodott büszke jelenvaló csupán csak áskálódásnak indult hazugság!
Iszapba belesüppedt hordalékként döbben rá az ártatlan tekintet, hogy lédús, déli gyümölcsök húsába rágcsáló, mohó férgek ütöttek orvul tanyát. S hogy a méltán agyondicsért egzotikus tekintetek csupán tetetve eljátszották mind a flörtöt, mind a szándékosan elárvult igazibb szerelmet.
Dúlt-szemekben megvetett, kisemmizett bosszúállás ragyog, hogy megvezették, szándékosan elárulták a halhatatlan Mindenség érzelmét is.
Szemek hűséges, igazmondó tükre vajon mikor vált galád árulóvá?! E mostani pénzsóvár, mihaszna Világ naponta újratermi áldozatait. S míg odabent magházában komfortos kényelemben jól érezheti magát a mag – az ordas külvilág naponta tapossa, használja ki védtelen megmaradt rángatható bábúit!