H.Gábor Erzsébet
Gerlepár
Vágyaik szárnya gyenge már,
fáradt az éltes gerlepár,
nem tombol bennük vad vihar,
beérik most már annyival,
amit az Isten ád nekik,
amíg a létet átszelik.
Szerelmük fészke megkopott,
áztatták éles záporok,
bősz szelek tépték, zord telek,
s mégis vigyázták mód felett,
otthonuk volt a mindenük,
s szeretet volt az Istenük.
Valaha, benne, tollmeleg
fiókák éltek – kisdedek -,
s kirepült mind a messzibe,
nem fájt még semmi ennyire,
pedig a sors, az lásd, ilyen,
rohan az idő, nem pihen.
Béke van bennük, hálatelt,
rozsdaszínt öltött már a kert,
tolluk is tépett, megkopott,
de amit kaptak, nagy dolog;
kitárva vágyuk szárnyait,
valóra váltak álmaik.
Köszönöm szépen, kedves Évike, az értő olvasásodat.
Szeretettel láttalak nálam. 🙂
Kedves Erzsike! Költői hasonalataid az életről végig kísérik a versed, árnyaltan ugyan, de megszemélyesítve a gerlepárt. Könnyed, bölcs, valós értéket hordozó alkotás. Szeretettel. Éva