Agymosott, képzavarokkal tarkított múlt-jövőben, mikor a galád ember is önmagába visszakorcsosul, míg az örökké forgandó Idő rabigát ölt s a visszaérő Végtelennel harca száll. Testszagú jelenlétben már minden hallgatva körülölel; elkendőzve, beismerve a magára ismerő szégyent. Mintha szándékosan szégyellni kellene azoknak magukat, kik hírmondók s igazak maradhattak.
Központilag pontosított szabályozott gondolatok vagy eszmék egyre mennek. Hatalmas, megvesztegetett köreiket járják manipulálható idegrendszerek pályáján, míg a megtalált nyugalom kézzelfogható bizonyítékait keresi.
Már csak a bármi áron a foggal-körömmel való, eltaposható boldogulás, a túlélhetőség ócska antizáloga számít mohó karrier-hajszolók éppen úgy, mint dühöngve acsarkodóknak. Képzelt álmainkat valódibb cselekvés-tett sosem követi. Összeroppantva ölelgetik egymást körül az elviselhetetlenné fokozott hétköznapok stressz s rizikófaktorai. A megígért majd közösen elkoptatott, szenvtelen szavak sem jelenthetnek már semmit.
A hétköznapok bizony egymás ellen ágálnak, ahelyett, hogy kibékítve egymással összesimulnának. Folyton aggódó homlokon egy-egy oda-nem-illő, gazdátlan gyűrődés remegve tiltakozik, így üzenne; féltékes, rokonszenves aggodalmak kinyíló, majd összezáródó hegei híven megőrzik gyógyulófélben lévő sebhelyeket. A szuszogó csönd álomba szendergél, örök éjszakák rabságába hamvad. A simogatások, apró érintések emlékek mozdulatait csupán a lappangó ösztön-érdekek őrizgetik. Öngyötrő fókusz-pillantások kereszttüzeiben sem merhetünk immár önmagunkká válni!