Contactus

Contactus

A jegyzett idő utolsó szaváig

„Bármiről írunk, az időről írunk.”

Mészöly Miklós

Próbálok, nem megbotlani a kövekben,
és úgy élni, mintha senki sem okolna;
ha sokszor nehéz is, az időt követnem,
mi úgy száguld, akár az élet folyója.

Magával sodorva, minden jót és rosszat,
minden sikertelen, és minden jobb napom;
hogy újra, csak a jelenben próbálkozzak,
nem törve már fejem, az elfutottakon.

Míg a szívem, az idővel együtt dobban,
megragadva, a végtelennek hitt jelent;
nem siratva azt, amit elmulasztottam,
nem is értve, e nagy sietség mit jelent.

Bámulva csak az időt, akár egy hibbant,
nem is tudva, rám e büntetést, ki mérte;
ülve csak, a belakott pillanataimban,
merülve a semmi, végtelen tengerébe.

Mint amiből kitörni, sokszor nem is merek én,
hogy az időt helyettem, te tépd és törd el;
fordítva egyet, az enyészet kerekén,
mosolyogva felém, kéjjel és gyönyörrel.

Próbálva gyorsabb lenni a sötét égboltnál,
növesztve fény-páncélt, és fény-tollat;
hogy a most-ból, ne legyen soha, rég volt már,
jól tudva, hogy el, milyen könnyedén porlad

az idő, mint felbecsülhetetlen érték,
mielőtt utolsó hulláma, ellepne;
próbálva megérteni, Isten nem-létét,
a megadás óráját, tovább késleltetve.

Hogy továbbra is vigasztaljon a tudat,
hogy utasa lehetek még a hajódnak;
míg az évek, végzik csak a munkájukat,
és az események, egymás mellé rakódnak.

Míg az idővel, én is tovább haladok,
szorítva meg téged, kérdés nélkül és bátran;
nézve, hogy a lefátyolozott alakok,
hogy tűnnek fel, az események láncolatában.

Vágva neki, minden nappal a hegyeknek,
hogy különválhasson, minden szándék és tett;
érezve időm, egyre törékenyebbnek,
ismerve szagát, a kétségbeesésnek.

Köszöntve azt, ki az időt velem tölti,
jól tudva, hogy az élet sosem néz hátra;
megpróbálva bele, azért sem törődni,
az idő megállíthatatlan múlásába.

Bár lehet, hogy az élet is egy álom csak,
azért is megküzdök a jobbért, a szebbért;
tekintve az idő, igazi adományomnak,
nem is nézve, hogy a vég, még közelebb ért.

Nem is értve, hogy miért, és hogy minek fél
az ember, mint akiből nem veszett ki az eszme;
kin úgy fúj át az idő, mint a hideg szél,
állva csak, megfagyva és kirepedezve.

Nem is értve, az ember mért vak, mért süket,
felejtve el holnapra, amit ma áhít;
hagyva csak, hogy ellopja melegségüket
az idő, a jegyzett idő utolsó szaváig

araszolva, csak ridegséget találva,
vágyva csak, a sosem létezett egekbe;
nem világítva be, csak a dohos halálba,
a végtelenbe el, nesztelenül lebegve.

Kiknek, bárcsak odaadhatnám a tükröm,
kik rabjai csak, az idő istenének;
mi csendesen uralkodik életünkön,
pedig egy örökkévalósággal is felérnek

mikor megosztom veled lelkem, és szívem,
mikor eggyé válunk, testben és szellemben;
mikor személyesen és szubjektíven
élünk, az idő igényeivel szemben.

Mint akiket álmaik, újraalkotnak,
adva magunk egymásnak, és a mostannak;
kik, ha kudarcot, ezerszer is vallottak,
el minket, a legnagyobb vizek sem moshatnak.

És fel minket, a legnagyobb tűz sem emészthet,
jól tudva, mennyit nyel, és mennyit tűr a jó;
hogy milyen, mikor kifogy a tűréskészlet,
hogy a legtünékenyebb javak közül való

az idő, hogy akkor van a legtöbb esélyed,
ha barátnak tekintesz, és padtársnak;
hogy vissza, nem nyerheted az időveszteséget,
hogy minden elmúlik, és helyet ad másnak.

Figyelmen kívül

„Nem az a tartós, ami az időnek ellenáll,
hanem ami bölcsen változik vele.”

Müller Péter

A költő, nem egy kérdése magában hordja
a kérdést: a célja vajon mi lehetett
és kinek az idővel, hogy hordozója
vajon milyen lehetőségnek, hogy a sebeket

vajon tényleg begyógyítja, és eltűnteti?
Hogy férhet-e hozzá egyáltalán kétség.
Kérdezem, mint akinek lelkét bűn lepi,
mint akinek annyi sebe sajog, és ég.

Mint aki meg, még magamat sem értettem,
mint aki az úton, már annyiszor eltévedt;
tudva: a Föld, nap körüli tökéletlen
mozgása maradt, számomra az elmélet.

Próbálva, okosat mondani és pontosat,
a válaszokra, továbbra is csak várva;
mintha számomra, nem is lenne fontosabb,
mint az idő végtelensége és parttalansága.

Mint akit előre, a megismerés lendít,
örülve, ha a szerencse, végre meglelne;
hogy eljussak, valamettől valameddig,
hogy a jelen és a jövő, ne találjon rám egyszerre.

Míg magamból el, darabokat ültetek,
remélve, hogy a reményt, soha el nem veszted;
hogy a múlttól egyszer, elmenekülhetek,
hogy lesz majd aki, megóv és figyelmeztet.

Szánva rá magam, újabb és újabb versre,
ha meg a költőt igazán, te sem értheted;
hatolva bele, másodpercről másodpercre
a jövőbe, hagyva a következményeket

figyelmen kívül. Remélve, nem siratod
a múltat, mintha veled, a vég szemezne;
mint aki megőrizni, rég nem hivatott
a közös jövőt, a kezdetet keresve.

Ki magad el, már annyi módon ítélted,
hogy magad, döntésképtelenség elé állítsd;
nem is értve, a múltat miért kísérted,
keverve az elliptikust és a lineárist.

Be, nem váltva és terjesztve az oltalmad,
úgy érezve, a létezés még nem élet;
hagyva meg az időt, furfangos tolvajnak,
hogy tűzként el, és felemésszen téged.

Móritz Mátyás
2023. Július 29. Szombat
Budapest, Csepel

Szólj hozzá!