Petőfi: János Vitéz c. elbeszélő költemény mintájára, modernebb változatban 11-14. fejezet
– 11-
A török hódítok fenték a fogukat
Franciák földjére, az egy Paradicsom
Vitézeink ámultak a gyönyörű tájon
Ilyen szépségeket útjukon nem láttak.
Mire a hőseink beértek e tájra
A török hódítok dézsmáltak javába
Templomok kincseit összeharácsolták
Boros pincék mélyét mind- mind felkutatták.
Lángba borítottak a törökök mindent
Városokban itt – ott a tűz sercegett
Kivel szembe mentek, ott nem volt kegyelem
Kardélre tűzdelték, mint kacat szemetet.
A királyt kiűzték a saját várából
Lányát is elvitték szórakozásból
A magyar húszárok mindezt nézve-látva
Könnyeiket fájó szívük palástolta.
A király ekképp szólt: látjátok huszárok?
Mit tettek a török kegyetlen barbárok?
Tele voltam kinccsel, földönfutó lettem
Egyetlen lányomat is elveszítettem.
Ekkor megszólalt a huszárok vezére:
Felséges király! Lesz ennek nagy böjtje
Méltatlanul bántak veled és népeddel
Lányod elrabolták, lesznek ítélettel.
Van pár ötletünk e gonosz söpredékhez
Felkiáltunk hát’ magyarok Istenéhez
Kicsit megpihenünk az éjszaka alatt
Ígérem, vissza vesszük kincsed és lányodat.
Ó drága lányomat csak vissza kaphassam!
Ő a szemem fénye, igazi csillagzat
Aki vissza hozza, számolhat az azzal
Ha szeretné, kezét annak ígérem majd.
Megdobbant a szíve magyar vitézeknek
Mindenikük ugyanazt az egy esküt tette
Vissza szerzem a királylányt mindenáron
Vagy magam osztozom érte a halálon.
Egyedül a közlegény nem figyelt erre
Neki csak kedvese járt ekkor eszébe
Vajon mi van vele? Biztos fáj a szíve
Még érzi könnyeit arcán leperegve.
-12-
A pirkadat hajnal ölelte a Napot
Csalta sugarait, hiszen amit látott
Sokkolta őt nagyon, nem volt mindennapi
Földnek kerekségén nem történt ilyesmi.
Trombitának hangja felharsant az égig
Lovukat nyergelték magyar vitézeink
Acélszablyáikat kiélesíttették
Élet- halál harcra méltán felkészülvén.
A francia király ekképp szóla éppen
Hadd menjek veletek, semmitől nem félek
Megvédem hazámat, s lányom vissza kérem
Hűséges seregem nékem ott a helyem.
Ám a vezér bölcsen e szavakat mondta:
Kegyelmes király, bár bátorságod tiszta
A karjaid gyengék, ne menj már csatázni
Megoldjuk ezt magunk, nem fogunk hibázni.
Bízd, óh, igaz király az égre e dolgot
Magyar testvéredként ígéretet mondok
Mire Nap palástja letűnne a Földről
A rabló ellenség messzire menekül.
Magyar vitézeink lóra is pattantak
A török rablóknak nyomára indultak
Nem is keresgéltek oly hosszas ideig
Futárkövet által így üzentek nékik:
Harcba szállunk veletek, ti gyilkos sereg
Most fitogtassátok rabló erőitek
Zúgás jobbról-balról, kiáltások hada
Csattogtak a szablyák őrjítő nagy zaja.
Talpuk alatt a Föld kissé meg is hasadt
Minden mozgó állat jó messzire szaladt
Ily hangos dübörgés itt még nem volt soha
Olyan lett a harctér, mint felbolydult tanya.
Török vezér hasa, akár tonnás hordó
Arca püffedt, orra piroslott a bortól
Előre ivott ő a medve bőrére
Hétlófarkú basa, szemét meresztette.
Harsányan kiáltott, sorba szedte népét
Erejükbe vetette minden reménységét
De az emberei rémülettel álltak
Látván elszántságát sok vitéz magyarnak.
A gyors lerohanás, mint egy nagy robbanás
Akár egy hatalmas, bolydult földindulás
Ég karimája is kissé lentebb csúszott
A török veríték pirossá változott.
Hulltak a törökök, emelkedett számuk
Ott pihent halomra legyőzött tetemük
De gonosz vezérük hatalmas vasával
Épp harcba támadt a juhászbojtárral.
Ám a mi legényünk nem ismert ám tréfát
Összeszedte erejét s minden bátorságát
Kettészelem tested, hiszen egynek nagy vagy
A királylányt pedig viszem az apjának.
Szavát betartotta, ő nem gyáváskodott
Kettéhasította, két szó imát mondott
Gonosz voltál basa, halálba küldtelek
Gyilkoltál, raboltál éltedben eleget.
Ekkor, ami történt az egy történelem
Hanyatt-homlok rohant el a török sereg
Messzire nem jutottak, szökni nem lehet
Isten lábzsámolyáról le nem léphettek.
Hős magyar vitézek bátran megtámadták
Egytől-egyig őket le is kaszabolták
Kiömlött vérüktől átázott a talaj
Hollók serege máris lakomára tart.
Amott lovon imént vágtatott egy török
Szegényt ostorozta, gyorsabban haladjon
Ölében egy fehér leplet lóbált a szél
A királylány volt az, bojtárunk feleszmélt.
A mi közlegényünk, mint szélvész utána
A királynak lányát épségben találja
Azon volt fejében minden gondolata
Búsuló apjának vissza szolgáltassa.
Basa büszke fia, az meg nem állt volna
Hiába szólt neki juhászbojtár szája
De lova hirtelen lerogyott a földre
Ekkor könyörgött szavakkal, térdelve.
Essen meg a szíved, ifjú vagyok még
Hagyd meg életemet, ne jöjjön a vég
Élni szeretnék, itt ígérem meg neked
Minden vagyonom átadom, a tiéd lehet.
Pusztulj szemem elől, gyáva féreg, senki!
A vagyonod nem kell, s tőled soha semmi
Kotródj a hazádba és mondd el a népednek
Miként jár mindaz, ki ellenáll törvénynek.
Lováról leszállva, királylányhoz lépett
A gyönyörű szempár a szemébe nézett
Csillogó könnycseppek gurultak az arcán
E szavak törtek fel puha, finom ajkán:
Drága szabadítóm! Hálás vagyok neked
Megmentőm, óh, kérj bármit, én megteszem
Ha szeretnéd akár feleséged leszek
Jó apám a nagy Király néked adja kezem.
Jancsi sem volt fából látva e szépséget
Csábító ajánlat, egoja repdesett
Egy belső hang szólalt, mintha sírás volna
Eszébe jutott drága Iluskája.
Kedves hangon csendben most csak annyit mondott
Csodás királylány vagy, menjünk az apádhoz
Alig várja már, hogy keblére öleljen
Utána majd megbeszélünk közösen mindent.
– 13 –
Hős juhászbojtárunk a királyleánnyal
Vissza is érkeztek épp a napnyugtával
Mielőtt lebukott vörös koronája
Könnyeit hullatta a vérbeborult tájra.
Mivel nem látott mást, mint hulla hegyeket
Örömtől visongó hollósereget
Ő, mint Fénykirálynő fájdalommal nézte
Úgy döntött elalszik éjnek tengerében.
Csatatér szélénél díszelgett egy mély tó
A környéken másik sehol nem látható
Vörösre festette haramiák vére
Vitézeink mosták testüket fehérre.
Tisztálkodás után kissé felfrissülve
A királyt kisérték szép, lassú léptekben
Nem állt messzire csodás palotája
Eltűnt a Napocska éji nyugovóra.
Amint a hős sereg a várba érkezett
A mi közlegényünk nyomban besietett
Oldalán tündöklött a csodás királylány
A felkelő csillagok is őket bámulták.
A jó öreg király lányát meglátva
Remegő kezével nyakát átkarolta
Miután a lánya könnyek közt csókolta
Az apja csendesen e szavakat mondta:
Most már boldog vagyok, örömöm végtelen
Hívjatok szakácsot, jó eledel legyen!
Készítsen mi szemnek és szájnak ingere
Magyar vitézeknek egészségére.
Király Uram’ kérem, minden elkészítve
Győzelem hallattán asztal megterítve
Sok finom eledel, ital roskadásig
Bőven fogyaszthatnak világos reggelig.
Tetszett ez a beszéd hazánkfiainak
Nem is kérették hát sokáig magukat
Körbe is ülték a zsúfolt asztalokat
Bajszuk alatt mormolták szokott imáikat.
Kegyetlenül elbántak a sok törökkel
Felfalással viselkedtek finom eledellel
Oly’ éhesek voltak, kopogott a szemük
Itt most le is tették minden mai terhük.
Miután jól laktak, hasuk megterhelve
A boroskancsó is járt bíz’ egyre körbe
Mindenkinek ekkor megeredt a nyelve
A francia király kis csendre intette.
Fáradt vitézeink ekkor figyelemmel
Várták a beszédet csendben, tisztelettel
A jó öreg király még egyet kortyintott
Torkát köszörülve halkan ennyit mondott:
Először azt kérem, mondd hát, mi a neved?
Neked ki lányomat bátran megmentetted
Juhászbojtár Jancsi, ez az árva nevem
Szegénylegény vagyok, de én nem szégyellem.
A mi közlegényünk e szavakat mondta
Királyunknak szemét a könny elfutotta
A te neved mától legyen János Vitéz
Hidd el fiam, ez sokkal – sokkal többet ér.
Egyetlen lányomat te ma megmentetted
Ha akarod, a keze legyen hát a tiéd
Ő lesz feleséged, mindent néked adok
Királyi székemet méltán foglalhatod.
Királyi trónomon bizony sokat ültem
Hajam már megőszült, meg is öregedtem
Nekem már oly nehéz a gond, felelősség
Boldogan adom át néked bátor vitéz.
Felteszem fejedre a fényes koronát
Büszkén vezetheted e gyönyörű hazát
Egy kérésem maradt, hogy amíg még élek
Lányom szeretetét méltán érezhessem.
E királyi beszéden csendben ámuldozván
Nem hittek fülüknek szavai hallatán
Nevezett vitézünk alázatos hangon
Megköszönve a bizalmat, ekképp szólott:
Köszönöm szívemből, nemes, nagy Királyom!
Talán meg sem érdemlem e sok jóságot
Ám az ajánlatot el nem fogadhatom
Sajnálom bár, de ki kell nyilatkoznom.
Bonyolult történet, mesélhetnék hát
De vége-hossza nincs, az idő későre jár
Fáradt most mindenki, nehéz nap mögöttünk
A Hold és csillagok ragyognak felettünk.
-14-
Én most Királyuram elmesélem szépen
Gyötrelmes sorsomat, amit nem én kértem
Talált gyerek voltam falu határában
Édesanyám arcát én soha nem láttam.
Nevelőanyám lett, aki ott rám talált
Jóságos lelkével, mint kisdedet megszánt
Ott járt aznap épp a birtokuk szélében
Azt a napot nekem sokszor elmesélte.
Sírtam keservesen torkom szakadtából
Éhes is lehettem Isten igazából
Megszánt kis csöppséget, karjára kapott
Neki az ég gyermeket amúgy sem adott.
Volt e jó léleknek egy kegyetlen férje
Eszelősen ordított, mikor rám tekinte
Szidta feleségét, mint tövises bokrot
Minek nekünk e nyűg? Kiabált, üvöltött.
Fejezze be kend’ már, próbálta nyugtatni
Lelkiismerettel el kell majd számolni
Isten színe előtt nem kapnék kegyelmet
Ha a mezőn hagyom e síró csöppséget.
Hát nem lesz a háznál kendnek a kárára
Van földje, birtoka, ökre és sok nyája
Felcseperedik majd e szegény, kis árva
Meglátja, segít majd és lesz a hasznára.
A makacs gazduram mogorván engedett
De reám soha jó szemet nem vetett
Ha netán nem jártam néha a kedvébe
Megvert egy husánggal őrjöngő dühében.
Dolgoztam serényen kicsi korom óta
Mostohaapám szitkozódott néha
Örömöm annyi volt, sem több, sem kevesebb
Az árva, kis Iluskát megismerhettem.
Kinek Édesanyja fiatalon elment
Édesapja pedig vett új feleséget
A szegény apa is halálba távoza
Nem maradt senkije, csak gonosz mostoha.
Úgy szerettük egymást miként a galambok
Azt mondták rólunk: Ti kis árvák vagytok
E szép szőke lány lett életem értelme
Ami boldogított, az örök szerelme.
Én már kiskorában annyira szerettem
Szívem majd elolvadt, ha szemébe néztem
Kedveltem mosolyát, csengő nevetését
Már kislánykorában mélyen szerettem én.
Mikor ifjú lettem akkor bátrabb voltam
Öleltem finoman, gyöngéden csókoltam
Amint belenéztem csillogó szemébe
Össze dőlhetett a nagyvilág felőlem.
Oly sokat bántotta csúnya mostohája
Azt kérem az égtől, hogy meg ne bocsássa!
Ha meg ne fenyítsem, még gonoszabb lenne
A fekete kánya csípne egyszer bele.
Reám is keserves sors dobta fedelét
Áldott Nevelőanyámat sírba fektették
Ő talált rám birtokon, s Isten a tanúm
Sajátjaként szeretett, nevelt, elmondhatom.
Az élet keménnyé tett, nagyon megedzett
Szememből sok könnycsepp, bevallom nem pergett
De az Ő sírjánál eleredt, mint patak
Áldott jó asszony volt, de csak a gyász maradt.
Iluskám a drága, hullatta könnyeit
Megboldogult, jó lélek, szerette még őt is
Titokban meglepte egy – két jó falattal
Ha a gonosz férje a kocsmába nyargalt.
Többször hangoztatta ő mosolygó arccal
Várjatok gyerekek türelemmel, dallal
Felnőttök, majd segítek, egy álompár lesztek
Boldogságban telik majd új életetek.
Bíztunk szavában, mert szívből gondolta
Isten is tudja, meg is tette volna
De a sötét halál így elszólította
A várakozásnak lett nagy csalódása.
A reménység magva vele sírba szállott
Tovatűnt egy csodás, igazi szép álom
De a mi szerelmünk új rózsákat termett
Csak az tudja milyent, ki szívből szeretett.
De ez az örömünk sem tarthatott sokáig
Közbeszólt az élet idő határáig
Történt, hogy a gazdám nyáját legeltettem
Elvesztettem sokat, ő engem elkergetett.
Könnyek közt búcsúztam kedves szerelmemtől
Szívem oly nehéz volt a sok, mély bánattól
Bujdosóvá lettem, jártam a világot
Mindaddig, míg döntöttem, katonának állok.
Nem beszéltünk mátkámmal hosszú hűségről
Éreztük az erőt tiszta szerelmünkből
Megbízunk egymásban, tudjuk, meg nem szegjük
Előbb-utóbb végleg egymáséi leszünk.
Csodaszép királylány, téged arra kérlek
Hallottad mindazt, amit elmeséltem
Ha nem lehetek a Juliskámé soha
Inkább nyeljen engem halálnak csúf torka.