Petőfi: János Vitéz c. elbeszélő költemény mintájára, modernebb változatban 20-24. fejezet

Petőfi: János Vitéz c. elbeszélő költemény mintájára, modernebb változatban 20-24. fejezet

– 20-

Erdő sűrűjében egyre beljebb haladt
Ámult és bámult, de félelme nem lankadt
Oly dolgokat látott Óriásországban
Azt hitte álmodik, csak szeme van nyitva.

Amerre csak nézett égig értek a fák
Rájuk nézett, elszédült, forgott a világ
Levelek nagysága, mint egy lótakaró
Elveszettnek tűnt ő, mint egy nyári manó.

Szúnyogok termete, mint otthon az ökrök
Szerették a vérét, támadták is rögtön
Kardjával serényen szabdalta is őket
Halomra hevertek a szúnyogtetemek.

Hát még a varjak, bíz’, azok nagyra nőttek
Beillettek volna szamárnak – ökörnek
Illik bevallani rémisztően hatott
De a kíváncsiság nagyobb erőt adott.

Ment tovább Jánosunk, egyre tovább haladt
Egy nagy feketeség mi szemébe akadt
Mi lehetett vajon, mit szemével láta?
Óriáskirálynak hatalmas, nagy vára.

Ennek a várnak volt akkora kapuja
Egész falu népe befért volna rajta
Óriáskirálynak óriási vára
Óriási várnak óriáskapuja.

A kapuhoz érve űzte kalandvágya
Nem zsebében volt a híres bátorsága
Belépett hát rajta, mi lehet a várban?
Furdalta oldalát nagy kíváncsisága.

Amikor belépett, meglepetésére
Őfelsége evett s vele háza népe
Jánosunk csak lassan meresztette szemét
Kősziklát haraptak, az volt épp az ebéd.

János amint látta mindezt egybevetve
Mindenféle evéstől oda lett a kedve
De az óriások jólelkű királya
Váratlan vendégnek e szavakat mondta:

Ha már besétáltál a birodalmamba
Gyere, egyél velünk, hanem téged nyelünk
Ha elutasítod a meghívásomat
Porrá zúzzuk minden gyenge kis izmodat.

A király ezeket oly hangsúllyal mondta
Jánosunk érezte a fele sem tréfa
Alázatos arccal megköszönte szépen
Csak annyit válaszolt, ő ezt nem szokta meg.

Megpróbálom persze, sőt el is fogadom
Kérésem hogy előbb kicsikét adjatok
Gondolta, a Sors majd göngyölíti dolgát
Valahogy megússza ezt a tragédiát.

Ezennel a király letört egy darabot
Kóstolónak edd meg, majd nagyobbat adok
Hősünket a düh most nagyon feszegette
Kősziklát egyen ő? Ilyent sosem tenne.

Hirtelen megfordult, eltorzult az arca
Kőszikla darabot, jobb kezében tartva
Minden erejét s bátorságát mérve
Eszed te a sziklát! – kiáltott dühében.

Jól meglódította király homlokának
Agya földre loccsant óriáskirálynak
„Többé nem hívsz engem kőszikla ebédre
Ráfáztál nagy király, ráment életedre”.

A többi óriás nagy bánatba estek
Siratták a királyt, mint a zápor a Földet
Annyi könny ömlött ki óriás szemükből
A vén Duna is kifolyt volna a medréből.

Legidősebb kérte:” Kegyelmezzen nekik!”
Legyen a királyuk s ők alattvalóik
Ne bántsa őket, hagyja meg életük
Parancsát betartják, rendelkezzen velük.

Többi óriás is egyhangúan kérte
Kegyelmezz meg nekünk, essen meg a szíved!
Mindenben – mindig a jobbágyaid leszünk
Te leszel mindig az igaz, hű Királyunk.

János meghallgatta, meg is szánta őket
E szavakat intézte nyersen, és keményen
Én nem maradhatok, utam folytatnom kell
Kinevezek valakit, aki a király lesz.

Nekem most már csupán a kérésem dolga
Számíthassak rátok, mikor szükség hozza
Ott teremjetek hát mindannyian nálam
Bárhol leszek és szükségem lesz rátok.

Az öreg óriás ekkor elővett egy sípot
Tartsd magadnál, s ezzel segítségünk hívod
Amikor megfújod, mi nyomban ott leszünk
Nyugodt lehetsz ifjú hős, mindig segítünk.

János el is tette sípját tarisznyába
Kicsit büszkén gondolt mai – hős napjára
Jószerencse kívánások közepette
Elköszönt s a világot a nyakába vette.

-21-

Amint így mendegélt nagyokat lépdelve
Gondolataiba nyakig temetkezve
Ahogy egyre haladt tovább és még tovább
Arra lett figyelmes, szinte semmit nem lát.

Nem tudta éjszaka lepte-e meg ötet
Csaknem szeme világának vetett az ég véget?
Nem volt sem éjszaka, sem szemének baja
Ide érkezett, hol Sötétség Országa.

Itt a Nap nem sütött, Hold sem világított
A mi Jánosunk lassan, alig haladt vakon
Feje fölött olykor talán madársereg
Szárnysuhogással, csak úgy elrepültek.

Nem madarak voltak, gonosz boszorkányok
Seprűnyeleken repültek, itt volt a tanyájuk
Sötétség országát méltán birtokolták
Ők voltak a gonosz, megtestesült banyák.

Itt szokták tartani fura estjeiket
Vihogtak- huhogtak, megtestesült férgek
Lelkük kiűzetett a földi világból
Ördög csatlósai pokol katlanából.

Egy mély, sötét barlang volt a lakóhelyük
Bejárathoz elért a mi hős legényünk
Bent tüzet látott, fölötte üst lógott
Nem tudta miképpen oldja meg e dolgot.

Óvakodva lassan, lábújhegyen lépve
A kulcslyukhoz lassan oda settenkedve
Látott is ő most már oly furcsa dolgokat
Bátorság, merészség félelmet oldottak.

A sok hitvány banya mind ott volt egy szálig
Mesélték aznapi hitvány, rossz tetteik
Miközben az üstben rotyogott már minden
Csirkeláb, békacomb, döglött verébgyerek.

Jánosunk az agyát bíz” azon járatta
E vén szipirtyóktól miként szabadulna
Pusztuljanak mind el, nincsen szükség rájuk
Sok emberi lelket kínzott ármányságuk.

Tarisznyájához nyúlt, sípját elővegye
Kérje segítőit teremjenek ide
De épp a jobb keze akadt valamibe
Seprűnyél halomba, repülés eszköze.

Gyorsan összeszedte, és jól elrejtette
Azon lovagolt a boszorkányság népe
Megnyugodott végre veszély elhárítva
E nélkül repülni nem fognak sehova.

Visszaérve sípjával nagyot füttyentett
Sok hatalmas óriás mellette ott termett
Törjetek be gyorsan, mutatta az irányt
Mindenikük csak erre az egy szóra várt.

Lett ott sipákolás, eszeveszett rívás
Seprűiket keresve mindenik rohangált
De azok nélkül ők már nem repülhettek
Tajtékzott az arcuk, semmit nem tehettek.

Az óriások közben jó mókához láttak
Egy- egy csúf boszorkányt gyorsan el is kaptak
Élvezték a dolgot dühös jókedvükben
Egytől – egyig palacsinta lapult belőle.

E nagy eseménynek az volt a csodája
Ahány boszorkány sorra szét lett zúzva
Egyre világosabb lett, derült az ég alja
Végül megszűnt létezni Sötétség országa.

Képzeljétek, csaknem teljes világos lett
Csupán egy boszorkány kérte a kegyelmet
Kit ismert fel János e büdös banyában?
Kedvesének mostohája bámult reája.

Oly gyorsan kikapta óriás kezéből
Ezzel magam végzek istenigazából!
De a gonosz pára elsurrant hirtelen
Szedte lábát, síkongott mint egy esztelen.

Kapd el te óriás, kiáltott dühöngve
Az menten úgy is lett, és jól felemelte
Égig ért a karja, messze hajította
Darabokra hullott falu határába.

Hazarepítette a gonosz mostohát
Jánosnak faluja csak ámult- bámult rá
De mivel mindenki szívéből utálta
Még a varjaknak sem kellett vacsorára.

Így lett végre vége e sötét országnak
Se híre sem hamva gonosz boszorkáknak
Mindenre fény terült, seprűnyelek égtek
A szipirtyótanya is feledéssé lett.

Az óriásokat így figyelmeztette
A szövetség álljon fent köztük és közte
Valahányan bizonygatták, számíthat rájuk
S ezek után csendben, kettévált az útjuk.

-22-

Vitézünk elindult büszkén és merészen
Szíve nem búsult, már ha mellére nézett
Ott lapult szívénél a megsárgult rózsa
Drága kedvesének a sírjáról hozta.

Melengette lelkét, gyógyította sebét
Kicsit enyhítette a sok bút, szenvedést
Mindig eszébe volt az ő Juliskája
Az életét adná, csak még egyszer lássa.

Ballagott fáradtan, a Nap lemenőben
Hold is ráköszönt álmos Földtekére
Pár szót épp váltottak, gyorsan elköszöntek
Előkeveredtek a csillaggyermekek.

Hosszú út porában a lábait húzta
De a fáradtságtól tovább már nem bírta
Be is sötétedett, ő leheveredett
Választása éppen egy halomra esett.

Nyomban el is aludt, mint kit fejbe vertek
Nem is vette észre, hogy temetőhely ez
Nem is akármilyen, mit az idő takart
Senki nem gondozta, elhanyagolt, kihalt.

Elérkezett éjjel, s éjfélnek órája
A sírhantok száját valaki feltárta
Fehér lepelbe burkoltan ott sétáltak
Kisértet képében körökben táncoltak.

Olyan zenebonát rendeztek ott menten
Talpuk alatt a Föld szinte megremegett
De a mi vitézünk álma mélyre kúszott
Ebből a szeánszból ő semmit nem halott.

Egy csúnya kisértet közben észrevette
Nézzétek, ez él még, vigyük el messzire
Holtak országa ez, vajon hogy képzelte
Lábát ide betenni miként merészelte?

Odagyülekeztek mind a kisértetek
Körbe fogták s furcsa dalra zendítettek
Hirtelen a kakas ébresztőt fújt éppen
S ezek mindenik a sírjukhoz siettek.

Hangos kakasszóra Jánosunk felébredt
Azt sem tudta hol van és mitévő legyen
Sírhalmokat látva, bíz’ feltápászkodott
S a temetőkertből irányt változtatott.

-23-

Amint így araszolt egy hegyre felérve
Szétnézett szívének gyönyörűségére
A felkelő napnak melengető karja
Arcát simogatta, mint jóságos anya.

A hajnalcsillag is lassan búcsúzkodott
Aranyló Napgolyó égre kapaszkodott
Lenézett az álmos fákra és a rétre
Fejével biccentett, mint természet őre.

Guruló szekerén kéklő terítéken
A tenger habjai elnyújtóztak szépen
Úgy tűnt mintha ők is most ébredeznének
Álomország vonatán épphogy megérkeztek.

János körülnézett, képzeld csak mit látott
A parton nem messze halászkunyhó állott
Mellette egy halász, térdig ért szakálla
Odalépett, ráköszönt s ezeket mondta:

Áldja meg az Isten kendet jámbor lélek!
Túlsó partra engem ingyen átszállít-e?
Sajnos nincsen semmim, csak a becsületem
Bánatom, keservem, s vándorló életem.

A jó öreg halász furcsálta a dolgot
Nyájasan válaszolt hozzá illőmódon
Nekem, ha lenne, sem kellene a pénzed
A tenger megadta, ami nekem kellett.

Mi szél fújt hát ide, hol a madár sem jár?
Tudod, hogy az Óperenciás tengeren jársz?
Bizony nem vihetlek át a túlsó partra
Hiszen e tengernek se vége, sem hossza.

Ezeket hallván lett János kíváncsi
Én bizony átmegyek, történjen is bármi
Eszébe jutott a varázslatos sípja
Belefújt és máris ki jelent meg nyomban?
Jó öreg halásznak tátva maradt szája.

Ott állt az óriás félelmetes testtel
A halász imádkozott becsukott szemmel
Vigyél e tengeren, gázolj át hát rajta
Látni akarom, mi van a távolban.

Mire ezt kimondta, János a vállán ült
Kapaszkodj jó Uram, s a tengerbe merült
Elindult, lépése félmérföldet ugrott
Jánosunk élvezte, magában mosolygott.

A halász csak nézte, szemeit dörzsölte
Azt hitte álmot lát, megbolydult az esze?
Ilyen óriások hol élnek, s mint vannak?
E bátor fiúval, óh’ merre tartanak?

– 24 –

Vitte az óriás szörnyű sebességgel
Három héten át szomjan és éhséggel
De amint a halász neki megjósolta
Ennek a tengernek nincsen túlsó partja.

Egyszer a távolban messze – messze nézett
Valami partfélét szeme felfedezett
Ott a part, ott a part, örömmel kiáltott!
Nem part az Királyom, egy nagy sziget áll ott.

Micsoda sziget az, neve is van talán?
Kérdezte Jánosunk, ölte kíváncsiság
Biz’ az Tündérország, hallottál már róla?
A világnak ott vége, eltűnik valóban.

Vigyél, oda kérlek, mert látni akarom!
Ez az én kérésem, hűséges jobbágyom
Elvihetlek könnyen hatalmas királyom
Ott veszély fenyeget, fogadat ott hagyod.

Hisz’ oda bejutni, lehetetlen csoda
Őrizve ott minden terület kapuja
Nem számít, csak oda érjek, már úgy várom
Mi lesz a sorsom, azt akkor majd meglátom.

Az óriás ekkor nem is szólt már többet
Vitte őt hűséggel s aztán gondolt egyet
Óvatosan, lassan a partra letette
Elköszönt és útját hazafelé vette.