Feketèbe öltöztettet szívemet szürke füst fal folytogatja, masszív basszus veri benne a tam-tamot, soha megnem szűnő hívás keserű dallamai ezek, megint csak jön ès jön mellvèrtben menetel előre, rohamra kell benne az indulat ès már nem nyugszik meg soha.
Számolhatsz százig, mit sem èr ha ezerig is,ha elmormolod magadba imáidat, eltipor ledönt ès belèd ruga ez az átkozott szomorúság. Te nyitotottál ajtót neki, te tálaltál meg neki, te ki oly kedves vagy ellensègeiddel, mint bolond ki vesztèbe siet.
Egyszer már legyőzött s bármikor megteszi, ernyőkènt takarja el előled a napot, hazug szavakat sugdos felèd, kínokat hozz elèd mèzköntösèbe, szèpen becsomagolt ajándèk a fájdalom, kinyitva kínok ès rettegès mozgókèpeit vetíti agyad kifeszített vásznaira.
Roland nagyon jó ez a vers. Elemezhetném minden versszakát, de ezt olvasni kell, és nem egyszer többször. Rzsike