Nikimnek

Fáradtan zúgnak a hangok
dudorászik az èleterő
Gyermekek hangjától hangos
Kacajokat is visszaverő
Falak között zárva az ajtó
Nem jutunk már soha ki
Nagy pelyhekben húllik a murva
Vèr s mocsok van oda kinn
Befalazva a múlt a jelenbe
Csak a jövőnk vár ott
Mint èn várok karba tett kèzel
Rád várok itt a napon
Ablakon át tikkaszt a fènye
Èn is igy sütök rád vágyakozón .
Mint sivatagban az eltèvedt ember
Úgy folyok el kanapèn nèmán, vakon
Így lettem nèked egyszerre áldás ès átok
Rámhagyott elveket sarokba dobálom
Szenved az èsz, ilyen súlyok alatt
Èrzem hiányod nagyon.
Nem vagy az enyèm soha nem is voltál
Tudtam is ezt valahol,
De mègis mi elkövetkezett biztos ès büszkèn vállalom
Melettem voltál
Melletem voltál, ha gyermekeim mosolyogtak, s ha fújt az rohadt eső idebent,itt ültèl a karjaim ormán ha fájt az èlet èles pereme.
Melettem voltál csokjaid közt s mesztelen, elmondtam volna akkor, hogy nekem te lettèl az èletem
Te lettèl az álmom s vègtelen soha megnem èrtett, nagy szerelem.

Teljesnek kène most lennem,de sosem voltam s ezt te is tudod, magammal kène vègre kiegyeznem itt bent valahol,
De nem találtam sosem az ajtót, ezt a kis ablakot is te mutatad meg nekem , s ha elmèsz sötètsèg lángol bennem nyugtalanul.

Szólj hozzá!