Fuvolaként zúg a senkiházi szélben az ordas-képű éjszaka. Emberállat acsarkodó vadbarom-népség szétszórja levethető Janusz-maszkjait. Két kripta-arcon megviselt, időbe-nyújtott emlék hullám-törvény csörgedez, míg kisírt szemekben tanúskodó, játsznyi kövek kedvükre hánytorognak.
Csontváz-karmú fák dermedt holtágain varjúszárnyak károgva fellobognak, baljóslatú mítoszokat hirdetvén.
Dzsungeli gépzenében, felpaprikázott emberforgatagban nem téblábolok szándékosan. Inkább otthonom szelídített melegében igyekszem megvárni vak s láthatatlan Sors-fonalak titkokkal terhes rendeltetéseit.
Görbe-képű tükrökben ismerős arcom arcomba hökken. Vicsorgó álcák, vérmes pojácák örvénylenek zsibongó macska-tömegben. Megint eltelik az év s én önmagamat kérdőre vonva faggatom: Ki voltam egykoron? s vajon ki lehetnék most?! Egy másik életben tán magam hasonmás-kiadása cselekedhetne karakán-bátran, temperamentummal karöltve.
Koldulni már akkor sem akarna érvényesülési kérvényt, halhatatlan szerelmet, halálra végső engedelmet. Magamban már így is magánzárkát, ketrecet építettem hagymahéj-lelkem körül, hisz nem lehet, hogy alattomos, számító hazugsággá aljasodjék minden miben egykoron hihettem halálig?!
A szivárványt a fény feldarabolva felaprózhatja, ha optikai csalódásként a becsapható szem enged neki. Őszinte érzelmeket ezért jobb dobbanó szívekkel átérezni, ha úgy érzem már, hogy minden babonázó tekintet egyszerre becsapott s megcsalt, akár a titkos, égi jelek s minden őszintén kimondott szó csupán talmi játékszer lehetett én nem szeretnék már senkire haragudni, csupán csendben Külön-békét köthetni s aztán kihalni!