Novissime moventur
Pilinszky János emlékére
In omni imaginabili et imaginabili modo
Bátran viselem magányom,
ha számon nem is tartanak;
fogalmazva meg mind szebben,
mind nyersebben és tisztábban;
jutva cseberből-vederbe,
állva ott ahol a part szakad,
pillantva meg az útelágazást,
amit korábban nem is láttam.
Ha rám, fel nem is néz, ha rám
nem is talál és lel senki,
a mennyekbe, a poklokba,
és persze önmagamba lesve;
tudva, milyen nevetséges,
milyen nehéz a kérdést feltenni,
látva minden pillanatban
a lehetőséget az újra, a szebbre.
Tudva, hogy jobbá nem tehetem
magam én sem, csak szeretve,
hogy leperegjen rólam, minden
ártó és hamis intelem;
hogy gyógyírja találjak, az
öröknek hitt sebekre,
hogy megtalálhassam azt,
kiért elhagynám mindenem.
Mert kisebbíteni magam,
nincs és nem is lesz az eszemben,
megpróbálva örülni
a legjelentéktelenebb dolgoknak;
nem számolva, álmaimért
hány száműzetésbe mentem,
hogy hányszor játszottak velem,
és hogy vissza hányszor dobtak.
Hogy megvilágosodottabb
legyek, mint a legnagyobb mesterek,
kutatva át a tiltott csillagokat,
és a lakatlan partokat;
tudva, vakmerőnek kell lennem,
hogy a magaménak ítélhesselek,
remélve hogy az élet, különleges
meglepetéseket is tartogat.
Tovább kutatva és keresve,
a réseket a gáton,
közelemben érezve azt,
aki a számomra kedves;
a nyaka köré fonva karom,
a csillagöves éjszakákon,
hogy az éjszaka trapézain,
te is velem röpülhess és emelkedhess.
Hogy elérhető lehessen,
ami után hasztalanul nyúltál,
hogy ne telepedhessenek
a félelmek már a hátadra;
nem számolva, hogy fegyencként
hányszor ültem szótlanul már,
próbálva a világomat,
metsző élességgel láttatva.
Nem is számolva, el hányszor
vesztem, és el, hányszor tűntem,
nem is tudva, hogy lehetnék
a mosolyodnak én a tükre;
hogy fel, hogy magasztalhatnám
a mezítelenségünket,
hóhérként és rabként várva
az ítélethirdetésünkre.
Hogy az utat, velem folytathasd,
a partra úszva, az elejéről,
hogy könnyebben mehessünk el,
mint ahogy a levél leválik a fáról;
jól tudva már mindent, a szálkák
mozdulatlan jelenéről,
a száműzött tengerről,
és az Isten hallgatásáról.
Mint akik már annyit tűrtünk,
és gyászoltunk, és hallgattunk,
tudva, az igazsághoz el,
csak önmagunkon át juthatunk;
hogy amit elkövettünk, ne
kelljen tovább takargatnunk,
hogy mély elhagyottságunkban ki,
szabaddá kiálthassuk magunk.
Collatio
A figyelembe beleolvadva,
míg a csend mered rám mindenünnen;
hogy semmivé ne váljak holnapra,
hogy legyen, ki észreveszi, ha eltűntem.
Egyértelműen és egyenesen,
most is napra teregetve mindazt
ami vétettem, hogy el mégse eressz,
kiért mind fokozottabban izzadsz.
Próbálva nem látni kietlennek
a sorsom, helyembe nem tudva, mit tennél;
remélve, bátorságommal megleplek,
hogy jobban ragaszkodj hozzám mindennél.
Remélve, a halál csókja nem fagy rám,
hogy ne legyek a süket, és vak köddé;
én, ki hatalmam is odahagynám,
hogy a mások, ne számítsanak többé.
Álmaimat, belesúgva füledbe,
remélve, sikerül lelked elérnem;
visszatalálva a gyertyatüzekbe,
örülve, ha nem kellene félnem.
Ha többé el, már nem vesztenélek,
ki más megértéséből nem kérek;
mielőtt vérezni kezdenének
a falak, az oltárok, és a szentélyek.
Mint akit félre többé, nem lökhetnek,
mint aki előtt, szemeid fénylenek;
érezve erőm egyre tömöttebbnek,
kit nem foglalkoztatnak a kényszerek.
Hogy hadd élhessek, példát mutatva,
hogy hadd ébreszthessem föl a testem;
méltóként az utolsó mozdultra,
hogy homorítva kiegyenesedjem.
Nem várva többé, hogy elmondhassam,
rólunk álmodom, veled aludva;
hogy az éjszakát fénybe vonhassam,
találva rá, az érintetlen kapukra.
Veled, és magammal is megértetve,
nem sajnálva a szót, és a vért se;
hogy hogy vágyom a közelségedre,
és a hosszú, nyílt szembesülésre.
Móritz Mátyás
2023. Szeptember 9.-10. Szombat-Vasárnap
Budapest, Csepel