Felkavart idő

Felkavart idő

Hozsannát kiáltott a tavasz mámorában
a késői fagyok után napfényt áhító világ,
a templomablaki sérült üvegtábla
parányi repedésén szélgyerek bújt be
az ujjával szívére mutató alak feje mellett,
és halk füttyöket eregetve keringett,
táncolt a kupola alatt,
majd a gyertyalángba karolt,
mosolyra buzdítva ezzel a komor, füstös falat,
ki néma csodálattal leste
a betolakodó önfeledt mámorát.
Esküvőre ütötte fel a kántor az orgonát,
zajongva gyülekezett odakinn a nép.
Minden tökéletes volt, rendezett,
már-már művészien szép…

A menyasszony halvány arcú, félig gyerek,
szeme tükrén meg-megremegett a könny…
ki érezte, az élet kegyetlen játékot játszik vele:
koponyája elzárt széfébe kincseket rejtett,
de a hozzáférés kombinációját közölni elfelejtette
“boldoguljon, ahogy tud!”,
vihogott lázas vergődésén…
és az örökség tára kusza, zavaros köddé válva
a szürkeség hétköznapjába hullt…

Hány év telt el azóta… A füstös falakba ivódott imákat
színes festékréteg takarja, és az egykori menyasszony
haja őszbe csavarodott,
ott sétál újra, előtte a templomhoz vezető fasor..
a késői lombkorona mint arany kupola borul fölé…
lába körül a szélgyerek kavarja a levelet és súgja:
“Megtértél hát, megismertelek,
hiába telt el gyermekkorod óta annyi év,
számomra az vagy, kivel rég sárkányt röptettünk
a zöld mezőn, és teli tüdővel szívtuk
az olajfa bódító illatát…
a legszebb levelekből kotrok csokrot eléd…
aranysárgát, barnát, és vöröset… mint a vér.
Mert én nem feledtelek, múltad elkísér,
bár ágról lehullt falevél vagy,
ki elé megfakult képet ejt
a felkavart idő…”

“Felkavart idő” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Éva!

    Különleges, bámulatosan szép a versed. Gratulálok!

    Szeretettel:
    Zsuzsa

Szólj hozzá!