Jéghidegen

Mert elaludt hamuján az a tűz, ami rég belül égett,
hűvös a lét, hidegen karol át maradéknyi reményed,
jég fedi már be a nyári mezőt, a virágok alusznak,
magjaikat csak a föld melegíti csupán a tavasznak.

Már alig égnek a hallgatag éjben a távoli fények,
csillagokat takarón fura fellegeken feketéllnek
elkeveredve a néhai álmok az üszkösödésben,
nincs ki belőle tüzet szaporítna, hogy újra megéljen.

Néma magány ölelőn beborítja a lelket a télben,
démoni fagy szövi át szigorún maradék zsigerünket,
áll az idő, nem akar tavaszodni, de íme merészen
hajnali kis verebek csivitelnek a ház ereszében.

Szólj hozzá!