Az ősz könnyei

H.Gábor Erzsébet
Az ősz könnyei

A fák ruhája rőt vörös,
a táj színesbe öltözött,
a földön hant a dús avar,
mely minden szennyet eltakar.

A lét pihenni vágyna már,
homályos köd a láthatár,
a felhők teste megdagad,
kövérkés cseppek hullanak.

A foszló szőnyeg ázni kezd –
én itt maradok bármi lesz,
vizes a ruhám, rám tapad,
reszket a lét fák alatt.

Sírodon dísz a friss virág,
otthonod lett egy új világ,
hang nélkül, sírva jajgatok,
akár egy árva, az vagyok!

Az lettem, árva, nélküled,
rajtam az érzés átüget,
szívemet tépi, fáj nagyon,
keserű társ a bánatom.

Hiányod feltör, megkövez,
magammal vívott ütközet,
nap mint nap kínoz, meggyötör,
elnyelt a hűvös sírgödör.

Kellenél most, hogy átölelj,
szólítlak, kérlek, szólj, felelj!
Ki ad majd írt, ha láng sebem
billogot éget szívemen?

Pereg a könny az arcomon,
a semmit fájva markolom,
fogam nyomától ég a szám –
gyógyíts meg, kérlek, jó anyám!

“Az ősz könnyei” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!