Átitatódás
Kántor Zsolt emlékére
1
Nem is tudja a költő, a villanyt
felkapcsolja, vagy leoltsa.
Akár a pincekő, szürkék
és nyirkosak a nappalok.
Szívemről, egyre nehezebben
tekeredik a vétség gyolcsa.
Felütve a könyvedet, úgy
érezve nem létezek, csak vagyok.
2
Az üres levegőben a kezem,
zavartan csak tesz-vesz,
próbálva elfogadni, hogy
a halálod a számomra az ihlet;
kit hiába is kérnék már,
hogy a léttel ijesztgess,
erőt sem érezve, hogy írjak,
vagy, hogy lenyomjam a kilincset.
3
Dörzsölve csak az emlékezetem,
és a szavaimat sebesre,
látva magam előtt a kezet,
mi érted odaátról nyúlt át;
az egymásba nyíló egeket,
és a csillagképeket lesve,
próbálva felhasítani, holmi
gömbhéjként a titkok burkát.
4
Úgy érezve, a szívemben
tovább tágul csak az üreg,
írva csak a búcsúversem,
mint aki mást nem is tehet;
próbálva az örökkévalót
elfogadni természetszerűnek,
és próbálva megszeretni,
az elszalasztott perceket.
5
Próbálva megfejteni, hogy
mi a költészet igazi szelleme,
remélve hogy a szíve érted,
egyre többeknek megdobban;
úgy érezve, hogy versembe
csak egy kis hit kellene,
hogy megoszthassam veled,
mit rólad összeálmodtam.
6
Nem is számolva, hogy össze
miattad mi az, amit ma ittam,
nem is tudva, hogy rabságom
kényszerű vagy önként vállalt;
merülve el, egyre mélyebben
a vocabuláriumaidban,
keresve benne azt, mi
varázslatként funkcionál majd.
7
Érezve, hogy erőtlenedik
el a kezem, és a lábam,
mint aki a tristis nuntium óta,
szüntelenül csak rád gondol;
magam előtt látva, a rügyek
sziromburjánzásában,
nem is tudva, mi mozdíthatna
ki most a rezignáltságomból.
8
Mint aki az értetlenségében,
költőtársként újra rád szól,
nem is tudva, ha hallgatnék
most, akkor melyik énemre;
nem is tudva, hogy
vetkőzzek ki az életuntságból, hogy
megtaláljam azt, ami kiegyensúlyozottá
és emelkedetté tenne.
9
Mint akit nem hat meg most,
senki vigasztalása és ész érve,
nem is tudva, hogy harcoljak,
vagy csak tartsak a széllel;
hogy lehetőséget mi adhatna
a reményem kiteljesedésére,
hogy eljuthassak oda, hová
még a te sem merészkedtél el.
10
Hogy amit most érzek, neked
hogyan fogalmazzam meg jobban,
nem is tudva, hogy szavam
megtalál-e, és elér-e;
úgy érezve, a sorsunkban a vágy,
kikerülhetetlenül ott van,
a világ szinte maradéktalan
felfogására, és birtokba vételére.
11
Nem is tudva, fel miért kelek,
és hogy le, miért fekszem,
araszolva csak szótól szóig,
és mondattól mondatig;
nem érezve állapotom
büntetésnek, és kegynek sem,
úgy tárva szét karjaimat,
mint Ariadné a hosszú combjait.
12
Remélve: örök időkre
megmarad, ami írva van,
remélve: el úgy fogadod el bocsánatom,
mint amit át egy barát ad;
megbocsátva hogy torkomon
akad a sok hangszilvamag,
nézve csak, hogyan gyűri
a szél az éj alá a fákat.
Móritz Mátyás
2023. Október 10. Kedd
Budapest, Csepel