Bárcsak…

Bárcsak…

Bárcsak álom lenne minden ami zajlik,
Hogy távol lévő embertársad feje búra hajlik.
Hogy világunkat a gyilkos önzés zordulttá teszi,
Hogy országoknak zöld mezejét piros vér fedi.

Mennyi elszakadt lobogó reménykopott színekkel,
Mennyi ártatlanul megszenvedő összezúzott szívekkel.
S mennyi értelmetlen halál, félelem az életért,
Mit az önző feljebbvaló hatalmában elítélt.

Hol egy emberként hurcolják a világ összes baját,
Hol a honvéd könnyes szemmel védi meg a hazát.
Bárcsak álom lenne a sok könnyező gyermek,
Kik a félő rettegésben beszélni sem mernek.

Mert elmondanák. Elmondanák, hogy mi van a szívükben,
Hogy nem értenek semmit, de töretlenek hitükben.
Mert a gyermek várja, reméli az eljövendő csodát,
Hogy a jóég visszaadja rommá dúlt otthonát.

Hogy úgy szaladhat majd a mezőn, hogy az arcát napfény éri,
Lépteit majd madárdal, s nem harcigép robaja kíséri.

Bárcsak az válna valóra, amit én álmodok!
Hogy hófehér ruhában tündérként állok ott.
Egy mesebeli világot varázsolnék magunknak,
Nem lenne már többé helye rossznak és a hazugnak!

“Bárcsak…” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!