Tóparti fűzfák, ágai a vízbe értek,
s ha fúj a szél, susogva zenéltek!
Egy szomorú szempár, ül alatta,
s az elmúlt nyarakat sirstja.
Csalfa szerelem érte őt, ígértek
boldogságot néki, de most a tó
másik partján, a szerelmét nézi,
ki mással a boldogságát éli!
Szomorú fűzfák, a tanúi mindennek,
s tudják is, a fiút lebeszélték róla,
nem és nem,azt a lányt sohasem,mert ,
ha üt az óra, méltóbb lányt jegyezzen
a fiú, aki igencsak hiú!
Szomorú fűzeket, régen kivágták,
a fiút elhagyta az el sem jegyzett lány,
s az igazi szerelme,már messze jár,
temette édesanyját a fiú aki hiú
s magányosan él,
és az újra hajtott fűzeknek beszél!
Kedves Erzsébet,igaz a történet,s e történet immár több mint három évtizedes!
Nagyon szépen köszönöm a kedves olvasást, hozzászólást!
Melinda
Kedves Melinda, ez igaz történetnek tűnik. Sajnos napjainkban is előfordul, de remélem egyre kevesebbszer .Habár föld a föld, pénz a pénzzel . GRATULÁLOK. Rzsike.