Öreg diófáim levetkőznek immár –
száz csupasz karjukkal ölelik az eget,
olyanokká válnak, mint merev bölcselet,
nem lazít’nak rajtuk szélfútta levelek.
Lábukon még zöldell a borostyán-nadrág –
magasra felfutva… (ragaszkodó nagyon)
az idén ez maradt az utolsó vagyon –
mutatós tán inkább, mint érdemi haszon.
Mennyi évtizedet éltetek már itt meg…?
Látom gyermekkorom, nézem ezt a házat –
Ó, te jó ég!…folyt itt…oly sok öröm, bánat.
Régi lakók nélkül sajog lelkem…fárad.
(2023. november)
Köszönöm szépen, hogy olvastál…merengtél velem. Szeretettel láttalak, Rzsike.
Kedves Éva, most én is ezt érzem mikor ránézek a diófámra. Mennyi mindent látott, s most lekerült róla a hinta, gyerekhad nem mássza. Maradtak az emlékek. Köszönöm versed. Rzsike.