Rémálmokkal törnek rám sokadszor kísértve, akár kósza-kóbor kísértetek éjféli órára vártán. Egyikük már markolná betegeskedő, tachikardiás-szívemet, a másik görcsös-göröngyös farkas-guzsajba rántja a hajszálerek kikezdhető labirintus-hálózatát. Rövidzárlatokra máris izzani kezd agyvelőm idült csipkebokra, míg kocsonyás, gusztustalan verejtékező testem kétségbeesett embrió-pózban hánytorog s keresné, követelné a lélektani menedéket.
Akár egy hitvány, kettészelt porszem-féreg magamra hagyottan, mégis tevékenyen igyekeznék élni mindennapjaim kínzó rákfenéjét. S sokan úgy viselkednek, hogy méltatlan-hasztalan ígérgetnek fűt-fát, mondván: meghagyjuk ezt a kicsinyes gyermek-lelkű bolondot még hadd reméljen egy kicsit elvégre a szilárdnak hitt kártyavár is előbb-utóbb végképp összedől. Vinnyogva akár az EKG, vagy pityegő Holter-monitor felvillanni látszik néhány pumpáló, szivattyúzó ér, mely szállítaná még fulladva, izgatott mohósággal az aprócska vérmolekulák milliónyi kis oxigén-gömbjeit.
Mondjátok csak, ti mindentudó tudósok? Meddig nyerhet ajándékba az ember Élet-haladékot?! – Megértettem! Halandó vagyok! Most még minden csöndes, míg igazgyöngy verejtékem lassan gördül zihált koponyámon felefelé, s utóbb – meglehet -, az égi hatalmak, a Sors könyvébe már megiratták: ,,Nem leszel te itt hosszúéletű e szánalmas sártekén!” – Pedig azt mondják egyre többen még Kedvest kellene halhatatlan szerelemmel szeretnem s felnevelnem egy gyermeket, ki ugyanúgy fél s kétségbeesett, akárcsak az örökgyerek apuka. Villanyt gyújtok szobámba. Hajnali fél négy. Ideje volna kávét főznöm, ennem egy keveset. Gyomrom, akár a megvesztegetett béka kuruttyol, brekeg. Még hallgatom egyre a szív miként kopogja ki saját ritmusában az extraszisztolék halk ütemeit.