A szerelem torzója
Zöldfa levélére írtad szép üzeneted,
őszre elsárgult, lehullott pergamen lett.
Télen fehér hópehelyre írtál,
nap csókjától olvasatlan elolvadtál.
Nyáron pillangó szárnyára róttad fel,
élte gombostűre felszúrva halt el.
Mi maradt, csak a tavasz, íratlan
akaratod szüzen meztelen papírlapon.
Három évszak, kilenc keserves hónapja,
mind, betűkre szúrt szavaid panasza.
Csak a tavasz, mely a szerelem maga,
az lobbant el benned, virágos rétre lerogyva.
Fogatlan anyóka mosolya, halálra
ítélt örömódája, madárijesztő izmos karja,
hollónak baritonja, fonákságok fonákja,
ez lennél te, testetlen szellemek anyja.
Hogy hajlik recsegve derekad,
tenyered, térded szőrös talppá vedlik,
hogy járj négykézláb, mint a kutya,
és albumodat díszítsd vicsorogva.
Rezgő nyárfák, gyönyörű szélhárfa
muzsika, ágak fonákján remegnek,
és az éjjeli égen csillagok cintányér
cinneléssel ütköznek egymásnak,
s zuhannak csillaghalál ívvel mocsárnak,
hol bugyborékolva lidércfény tüzek
vibrálnak, bennük csecsemők holt lelkei
kékes tűzben villámot szikráznak.
A páncélos angyalok, a mennyei üdvhadsereg,
a szerelem postásai, mit higgyek el nektek,
hogy szerettél, te áldatlanul elfoszlott lélek.
Ha rám dől az ég és csillagszarkofág
lesz nászi ágyam veled, hogy viselem el,
boszorkányok szombatján elbájolt lelkemet.
Belehaltál és magaddal rántottál,
rám erőltetted öngyilkos akaratod,
hogy tudjam, nem szerelem volt ez,
csak visszhangba torzult égő fájdalom.