Az ember önmagával gyakorta farkaszemez, szembenéz. Lelkében legbelül még ott világít a tektonikus bányamély, lídérces messzi fénnyel üstökösöket szór szét a végtelen űri csendbe. – Megszólítják őt éppen úgy szerelmes szívek, akár csak összetört, öngyilkosságig megmerülő szakítások.
Feje fölött ordas-farkas szél csipkelődik, rikoltoz. Nyughatatlan, hóbortos makacsságát szelídítené legszívesebben az egy-Valaki flörtölő szem-csillagaihoz. Virágok hamvas szirmán vércseppekkel üzen az évszak, s a némán elhagyott érzések, mozdulatok már mind-mind kettőzött visszhangok dallamain üzennek.
Fölragyognak félszeg, tékozló múltadból jásznyi, bohókás, szent-mosolyok – de már aligha felelhetnek az egyszer feltehető kérdésére, melyet az igaz szerelem szövetsége hűen megjelöl. És minden foszlik, s jelentéktelenedik.
Varjak rikoltó totem-szárnyaikra veszik a kuporgó Időt, s az ember ólomsúlyokon tipegni, pipiskedni kénytelen, hiszen egyre nehezebben csorog már az ember torkán a vakuló sötét, akár a pengeként metsző kísértő holdfény. – Már mindent tud s megért s a hitetlen ígéretekkel szemben bujdosni kénytelen.
Orcája, akár baljóslatú bohóc-arc, mely egyszerre nevet s könnyezik. Utat s álmot tán rég elfelejtett. Sirályokként rikoltozó kedve már régen füstbe ment, s vagy cérnaszálakon függeszkedik.
Arcát a nyugtalan éj egyetlen cseppig masszívan felissza. Fogyó-szavú, szőrszálhasogató aggastyán-balek ködlámpák s felszínes gesztusok torkolattüzeiben önmagában tétován kerengő, mikor lehet, lelhet vajon párra, kapcsolatokra eme romantikus lúzer, itt rekedt Don Quijote?!