Érett fővel
József Attilának
Ki kívánt Neked, jobb életet, szebb halált?
Ki őrizte a szívedet, és a szemed?
Ki volt, aki a kínban Téged megtalált?
Mikor a bánatod a legdísztelenebb
volt, hogy az ítéleted végre hitelre
találjon, hogy el hidd végre, minden rendben.
Várva. Óvatosan, lassan, és figyelve.
Várva. A félálomszerű figyelemben.
Szerelméhez hányszor, és kinek volt közöd?
Meg, a legmerészebb vágyak mikor idéztek?
A sanda és gyanús jelenések között,
míg kártyát osztottak a jellemszínészek.
Kivel vártál a csodára, a sorodra?
Kire szükséged volt, akár csak a földre.
Kedvtelenül tollászkodva és borongva,
az időd el, egyre egykedvűbben töltve.
Míg fájdalmadat a jövőnek kiáltod,
húzva törvényeidre csipketerítőt;
hogy kínjaiddal vált valóra a világot,
úgy érezve, közeledik a Te időd.
Mint aki meg a napod, csak ritkán láttad,
mint akit meg, annyi hűtlen múzsa hatott;
állva csak a kiontott vértócsákban,
úgy játszva, mint a legbékésebb állatok.
Mint akivel valószínű, hogy semmi baj,
magával a mély, nem tudva, hogy mért ragad;
játszva az utcák lucskos csillámaival,
kiismerni nem tudva eléggé magad.
De hiába is vágytál rá és kerested
a jót, mivel minden megalkuvást szétvetnél;
nem gondolva rá, hogy Veled is megeshet,
ami eszeveszettebb minden végzetnél.
Remélve, hogy szeretteidet nem rántod
magaddal, készülve a végső riposztra;
akit annyi mindenki és minden bántott,
védekezés nélkül, magad is kifosztva.
Elgondolva, másnak lenni milyen szép lehet,
milyen lenne, ha életedben rend lenne;
míg balszerencséd elporlik és szétpereg,
és a szabadság, játszani is engedne.
Móritz Mátyás
2024. Április 15. Hétfő
Budapest, Csepel