Tollam az életem

Már ifjúkoromban megmutattad,
milyen jó érzés rímeket faragni,
versben leírni gondolataimat,
ám bújócskát játszottál velem,
eltűntél, és sokáig nem találtalak.
Keresgéltem a szavakat,
melyek ott lebegtek előttem,
mint est előtt az alkonyat,
de én nem láttam meg őket,
fülemmel nem hallottam a ritmust,
melyet a rímek tapsoltak.
Hét lakattal lezárt ajtó mögött
rejtőzködtél, tintám elpárolgott,
tollam kiszáradt.
Nem láthattad síró arcomat,
mikor kettőzött tollheggyel
karcoltam papíromat.

Már majdnem feladtam,
amikor újra kopogtattál,
szemüvegemet feltettem,
tollhegyemet lecseréltem,
kihűlt kávémat kiöntöttem,
és mindent megtaláltam
mit eddig hiába kerestem.

Fülemben újra duruzsolnak a szavak,
szépen csengő rímek
örömtáncot járnak,
és én írom verseimet,
a nyíló virágról,
szépen daloló madárról,
a rónaságról,
fenséges hegyekről,
zúgó vízesésről,
emberekről, szerelemről…

“Mesterségem, te gyönyörű,”
Szívem, lelkem, dalol örömében,
érdemes volt várnom, remélnem,
papíromon szaporodnak a szavak,
a lapokból tán még könyv is lehet,
finom illatú, tartalmas.
Én minden leírt versemért hálás vagyok!
2024.

Idézet: Nemes Nagy Ágnes verséből.

“Tollam az életem” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!