Féltő gonddal őrizve
Bodoni Sándor emlékére
Nem is lehetett volna igazabb, szebb sorom,
neki soha, és semminek nem keseredve;
hogy feldicsérjék majd az életem egykoron,
ha ki is simulna már, minden folyó medre.
Soha nem mondva, hogy nem lehet, és hogy nem megy,
nem bánkódva, hogy megérteni mért nem mernek;
hogy emlékezzetek, ha ki is simulna már minden hegy,
nem látva engem se betegnek, se vénembernek.
Emlékezve a történetekből, sok-sok százra,
büszke gyermekeként, munkásaként a földnek;
hosszan elmerengve, hosszan eladomázva,
tudva, a mesék meg, általatok ismétlődnek.
Remélve és bízva, unalmas nem lesz talán
regényem, hogy azzal majd, senkinek sem ártok;
hogy legalább pár olvasó, komolyan vesz talán,
hogy a sorait, a lelkeitekben hordjátok.
Tudva, hogy nem voltam áruló, és irigy sem,
nem is fukarkodva a mosollyal, a könnyel;
hazudni soha nem akarva, ami nincsen,
remélve, hogy fel, nem a gaz és a közöny ver.
Ha el, könyvemmel nem is érem a többséget,
köszönve, hogy magadat azért belé ástad;
hogy íróját, felidézd, és fel is köszöntsd szépen,
látva benne önmagadat, és gyermektársad.
Nem is tudva, hogy a szemed belém most mit lát,
nem is tudva, hogy íróként majd hogyan méltatnak;
hogy megmássz velem, mint fát, és minden sziklát,
érezve magad fiatalnak és csélcsapnak.
Hogy együtt harcolj, és hogy együtt győzz velem,
hogy úgy ragyogjon fel a szemed, akár a smaragd;
hogy megcsókold gondolatban az ősz fejem,
hogy soraimat kemény, fényes lánggá faragd.
Emlékezve egy-egy nótámra, és versemre,
mivel neked, talán örömet is szereztem;
én, aki annyi rémséggel keltem versenyre,
hogy az igazság el, már sohase vesszen.
Nem is vágyva, még véletlenül sem többre,
csak hogy a könyvem, pár darabban talán elkel;
hogy gondolatban, beletúrjak üstökötökbe,
míg rám koccintotok, egy jó Kolmreiflerrel.
Móritz Mátyás
2024. Május 20. Hétfő
Budapest, Csepel