Epizódok / A múmia

Megjelent a Helyőrség, s a Partium Folyóiratokban.

Episódios / A múmia

Hommage à Fernando Pessoa

„Az életről dalolok – s a halálról íme mégis:
Az árny-halál sarkamban lappang, ülő alakomnál, s évek óta –
Néha közelhúzódik, már-már szemtől szembe.”

(Walt Whitman)

I.

Sorsom ajtajának kilincse bedeszkázott
ablakomra néz. Néha eltűnődöm magamba
bújva körbe-körbejárva vajon, mikor szór
napsugarakat az Ég. Istennek, ha vidám kedve
van vagy mindez független akaratától és a Nap
vidáman célba lő és aranyba öltözik a rét, a mező.

Ilyenkor álmodom. A jövő lakható kényszerek nélküli
óriási mező, hol táncot járhat ember, állat, nő- és hímnemű.
Az elmentek a csillagokról lógatják lábaik, néha, ha feltekintek,
lognik csalinkáznak felszívni a harmatcsöppeket, s akár száradó
zoknik a kerti kötélen, olyan vidáman lengedeznek a Földre
szállt Angyalok. A holtak lelke csillagokon üldögél, de egyetlen
pillanatra sem henyél, fel-felkap egy gondolatot, így íródik a
jövő emlékkönyve, amiben a jóság karjában mindenki elszenderül.
És egyetlen perc több évezredet ölel át, megénekli a néma harmonikás.

Majd rézsútos eső hull az Isten ujjaiban lévő teremtésénekből és
később galambokká változnak a földi, imára kulcsolt tenyerek, de,
akármilyen furcsa is, mégsem én tartom ma sem az Eget.

A szobám lécein is átszűródik a Fény, meglepetten nézem,
hiszen azt hirdeti minden egyes sugárnyaláb, a Reményt még
nem temettük el, kizárhatom magam önmagamból , s ez azt
jelenti, élhetek még, s elbűvölten nézem a kint és bent most ugyanaz,
így vagyok egyszerre mindenütt otthon, magamba foglalom hát
magam, s sokkarátos gyémánttá leszek, rajtam keresztül szórja
a Nap az éji csillagokat és felfesti az égboltra a Holdat, ami
elgurul a hajnal elöl, akár egy labda, mi sohasem kopik el.

Kinyílik és becsukódik a jelen héja, reped, akár egy tojás, s, ha
eltörik, a világ is szétfolyik, majd a feje tetejére áll.

És az a Pangea most mindent vastag kiflivé formál,
elfeledteti mindenkivel, ki, mikor és hol ült vagy állt.

Lelki szemeim látják a holtakat, kik rossz helyeken
bolyongnak éppen. Lehet, Pannotia vagy Rodinia idejében.
És kiterítve fekszenek, néhányan széttöredezve, lábak, karok,
keszekusza rendben, de varázspálcám a helyükre tesz mindent.

„Valami leesett.
Valami megpendült a végtelenben.”

II.

A sok beszélő nyelv bábeli zűrzavara meghalt egy pillanatra.
Esik.
Elhajlott a torony.
Még esik.
Miért akarod megérteni a másikat?
Talán messze tájakról akarsz meséket hallani?
Hideg eső zuhog.
Anyák nem értik gyermekeik nyelvét, a fiak
nem akarják temetni őseik. A halál szétfeszíti a lelket.
Esik, esik.

III.

Éjszaka van. Tekintetem, mint rozsdás kapu a
Mennyország ajtaján. Vakfoltok suhannak elmémben,
s azon gondolkodom, Isten pálcája-e a világ? Hiszen azzal
teremt csillagokat, bolygókat, és mindent, mi odafönt úszik,
lebeg, mozgásban van, s nem állhat meg sohasem. A lent országa
is egyes-egyedül az övé. Fantasztikus utazásokat tesz meg percenként
a Teremtés Országútján és kipróbálhat bármit, majd törölheti a fájlokat,
az Egyetlen Ő, aki sohasem kap vírusokat. De ki vagyok én? Rozsdafolt
az lent és fent közötti láthatatlan átjárók peremén vagy valami más.

Rólam senki sem tudja, kicsoda, micsoda, de néha, ha dalolok
mégis költeményeket rajzolok a parti homokba. Versek indulnak
útjukra bensőmből és érkeztek távoli pályaudvarokra, ott átszállnak
egy másik vonatra és elrobognak mesze egészen a tengerig, s a régi
mólókon zengnek, ahol a tengerészek is vígan mulatoznak, s ilyenkor
elfeledem, hogy magányos vagyok. Benső tájaim ekkor életre kelnek,
senki sem sejti, de bús dalokat énekelnek a nemlét küszöbéről és a felejtés
marionettbábuként mozgat a múltban összevissza tornyok tetejéről zuhanok
és kisgyermek vagyok, ki mindig kérdez és önnönmagának válaszolgat.

Metafizikusan gondolkodom. Semmi értelmét nem látom. Ha így
nézem, a Tejo nem mozog és nincsenek habok, a halak is mozdulatlanok.
Az idő a múltban ragadt vagy a jövőbe tart, de a ma sem egyéb, mint, ami
elmúlt vagy majd lesz. Én ma vagyok, hamarabb, mint a soha meg nem
született fiam, de később, mint apám. Senki nem venné észre nem létezésem,
mert az abszolút időben megdermed minden. Úgy hiszem, nem nekem találták
ki a filozófiát. Vers kell, ami szárnyal és feljut zenéje a legfelső szférákig, vagy,
ha senki sem olvassa, lezuhan a legalsó mélyig. De a költő milyen ember vajon?
Megmondom: a sós tenger összes illata, az esteli harangkondulások tótágast álló temploma.

Így telnek napjaim: állandóan úton vagyok önmagamban és benned is,
s minden egyes ember napjaiban és álmaiban, árnyékokban, kövekben,
a mólók szélein, a parti dagályban, az apályban, születésekben és halálokban.
Pusztákban vándorlok, a Golgotára ugyancsak felmászok, mint előttem annyian, s
bennem is él Krisztus és vallások egész kavalkádja a lelkemben kavarog. Titkokat
fejtek, és, ha nem megy, belső utazásra hívom önmagam. A lelkem csöndje friss
felhők születése, olyan harcművész, ki szétválasztja a csillagembriókat anyjuktól
még világra jövetelük előtt és egyenként felteszi őket az Égre, hogy a Földről
is láthassuk, merre lesz majd hazautunk egy titkos kertbe, mit csak egyesével mi láthatunk.

IV.

Szorongok. Úgy érzem, fennakadnak szemeim,
levegőt sem kapok, zihálok, szédülök, szédülök, zihálok.
Csigalépcsők, vakablakok állnák el előlem az utat,
ha megmozdulnék, de azt most nem tudok, csak pupilláim tágulnak.

„Beleilleszkedésem a Múmiába teljes, tökéletes.”

Lengeni a semmiben nem tudok. Egyre csak arra gondolok,
most meghalok. Próbálok megkapaszkodni, de nincs miben.
Belül vagyok a múmiában, belül vagyok önmagamban: levegőt
kifúj, benntart, kifúj, egy-két. A halak menekülhetnek a hálók elöl így.

V.

Viharban a mólón állva nem tűnik fel senkinek a könnyeim zápora.
Villámok cikáznak és félek, akár egy kisgyermek. A sirályok ma
hozzám szólnak: Felnőtt vagy, bátor vagy, ne légy gyermek soha!

És mégis. A távoli tornyok olvadni látszanak, s a kövek szava messze elér. Szemüvegüket levették ma, ilyen cudar időben a lencse semmit sem ér. Megfogadtuk, hogy nem hagyunk egyedül. Ugye, nem félsz? Látod, mi is kapaszkodunk a réseinkbe nőtt zöldbe, nem hagyunk szétmállani senkit sem. Álmosító idő van, nem kívánatos sem testünknek, sem lelkünknek, de bensőnkben meleget adunk tárgyaknak, vándornak, állatnak. Így ez a kellemetlenség egy pillanat csupán. Ilyenkor a falak egymással beszélnek és ki tudja, miről? Használd ki az időd!-
mondja az egyik, mert soha nem tudni, mikor jön el a vég. Félek a haláltól – válaszolja társa. Ki tudja, mi van odaát? Hol odaát? Bármikor összedőlhetünk. Az lenne a vég? Majd újra összeabarcsolnak és mások leszünk, de mégis ugyanazok. A föld, ahol ezután is állunk, itt marad és letisztítják rólunk a felesleges anyagot. Fájni fog, de megéri. Valódi szépségünkben pompázunk ismét. Hiányozni fogtok – suttogta a padló. Én elrothadtam, már nem vagyok jó semmire. Csupasz a gerincem, de olyan erők kezeibe teszem sorsom, amiket nem látok.

Az ajtó és az ablak nevet. Ne félj! Szükség van ránk, hidd el, megmentenek!

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2023. 11. 20-21.

“Epizódok / A múmia” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Filozófia, vagy vers írás? Nem hiszem, hogy szét kellene vállasztani. Zsenialis darab, de tény, nagyon tömör annak ellenére, hogy testes egy alkotás.
    Nem is tudom, hogy mit is emelhetnék ki, hiszen akkor minden egyes sorát ide kellene másolnom, hogy… Szavakat sem találok rá. Elnézést, ez katarzist okozott nekem.

    Bár a kedvenc sorom:
    “De a költő milyen ember vajon?
    Megmondom: a sós tenger összes illata, az esteli harangkondulások tótágast álló temploma.”

    Ez nagyon megérintett. Nagyon szép.
    Sajnálom, hogy építö (nincs hosszú ö/ü betüm) kritikát nem tudtam magamból adni, most csak a gyönyörködés, sorokon való lebegés, amit érzek és látok.
    Gratulálok hozzá.

Szólj hozzá!