Háborog a lelkem, sírva sivít testemben,
és könnyek súlya alatt fejem elnehezült.
Vérző szívem, csontjaimmal egyként reccsen.
Elfáradtam már e felkoncolt helyzetben,
és valóm, ebben süpped el nesztelenül.
Háborog a lelkem, sírva sivít testemben.
Szobám csendjében élek, elveszetten,
ahol a magány, metál falakon rezdül.
Vérző szívem, csontjaimmal ott egyként reccsen.
Az emberi szavak, tettek cseppekben
mérgezik az életet büntelenül,
háborog a lelkem ettől, sírva sivít testemben.
És azt hiszem már eleget szenvedtem,
eleget hallgattam, némán, egyedül.
Vérző szívem, csontjaimmal egyként reccsen.
De nemcsak ez, hogy a világ engedjen,
hanem hogy újra magam legyek legbelül,
Mivel háborog a lelkem, sírva sivít testemben,
vérző szívem, csontjaimmal egyként reccsen.
Jó, erős vers – áthatva belső tépelődéssel, viharos érzésekkel. Tetszéssel olvastam. Gratulálok. Rózsa (Vadvirág)
Nagyszerű vers.
Gratulálok szeretettel: Icu