Még belehallik a dallam az éjbe,
ablakokat nyit a pentatona,
surran alatta a lét denevére,
úgy hiszi, mintha ma lenne hova.
Ámde a hang elenyészik előle,
nem viszi szárnyait el soha már,
cikkan az árnya az ég peremére
és hamarost az idő vele száll.
Pár bogarat lenyel és tovalibben
tétova hajnala szürke ködén,
ultramagánya a néma időben
lóg lefelé a világ ereszén.